Nem vesztek észre? Magányos vagyok.

Elszöktek az évek, s az emlék kopott.

Fejemben éhes képzetek, mik mohóak,

pongyolába takart végtagjaim fázósak.

Elhervadt virágok, sötét vermekbe ejtett testek.

Óh, tényleg fázom! Végtagjaim elgémberedtek.

Most csak a szökevény képzelet üzenhetne,

nem megsárgult falevek múló táncába rejtve!

Amikor a nap felé tekint szívem, felszabadul, vigad.

S nem emlékszik arra, mi a múltjában ragadt.

Nem tartozik egy képhez sem, egymagáért tiszta.

Nincs gyötrő ábránd, mi lelkét porba rúgja.

Gyásztánc ütemére nem jár már, szenvedélyt vár.

Úgy kovácsol eggyé te és ént, mint ki magára talál.

Sziporkáznak a suttogó percek, én és a testem.

Körbe-körbejárok, de a sírom fölé estem.

Ott benne nyugszik egykor naiv lelkem,

nem találtam, mégis kerestem, szerettem.

Tudom, hogy egyszer véget ér az álom,

tudom, hogy egyszer magamban megtalálom.

A titkot, amit nem mástól várok, hogy érezzem,

én tápláljam a lángot, akkor is, ha feledtem.

Nem vesztek észre? Egyedül vagyok.

Szeretek, elmúlok, hol sikert aratok.

Néha belélegzem hanyatló testem hamvait,

mert lüktet az érzés, hát nem vagy itt…

Most csak a szökevény képzelet üzenhetne,

és nem állítaná gyengült idegeim pengeélre.

Amikor sárgulnak a levelek, s a nap alábukik,

emlékezem rá, minden egyszer és gyorsan elmúlik,

ám mégis úgy kovácsol össze Téged s engem egy mozzanat,

hogy egy másodperc töredéke alatt semmi nem marad.

Hát lüktet az érzés, hogy nem vagy itt?

Hát magányos lelkem tépett szárnyakkal szökik?

Körbe-körbejárok, és a sírom fölé állok.

Elhantolt testem, kóborló lélekkel fájok.

Nyögöm a szerelmet, elmerülni benne jó.

Csak az a fránya érzés, hogy a barátság nem mindenható!

2021.02.19.

Kiss Viktória