Hagyom, hogy elmenjen,

ne kérdezzen, felejtsen.

Hogy más ölelje át,

hogy más teljesítse vágyát.

Nem lehet örökké,

nem maradhat mellettem többé.

Nem kívánhat engem az akarat,

nem lehet, helyet többé nem kaphat.

Hamis szíve rabságba döntött,

hol búcsúzott, hol köszöntött.

Nem jogos, hogy szeressen,

nem élvezheti a szerelmem.

Hagyom, hogy más ölelje át,

hogy más írja neki a vad éjszakát.

Hogy más csókja égesse,

hogy akarja, de ne szeresse.

…Nem sóvárog már más után,

megtanulta a maga kárán,

hogy értékelje, ami van,

és örök életre hallja a szavam…

A szavam, hogy „mindent megtettem”,

mégse kellettem, hiába szerettem.

Megtapasztalja a valóságot,

s miközben másé, kergeti az ábrándot.

Ám nem jogos, hogy szeressen…

Nem élvezheti a szerelmem.

Én csak átadtam a szívemet,

és úgy törte össze, ahogy a közös emléket…

Egységben járni, szárnyakat bontva,

nem csak felemelne, nem hagyna zuhanva.

Most már hiába akar, feleslegesen sír.

Nem bölcsőm ő, csak egy betemetett sír.

Pedig hidd el, én mindent megtettem.

Mondom, és megzuhan a lelkem.

Utolsót rúg az amúgy is gyenge fantázia,

és már tudom: csak megrészegített a mámora.

Kiss Viktória