Csodákat susog a téli szél, és várok.

Csak akarok, csak szeretnék, de nem találok.

Ülök a szobámban, kint csendélet van.

De bennem a folytonos vágy nyughatatlan.

Engedném, hogy helyre kerüljenek mozaikok,

de minden egyes darab kényes sebeket okozott.

Nem hív, nem felel, nem akar engem a szeretet,

ez a kínzó érzés, ez az, ami megbetegített…

Csak egy halk imát súg az éj, ám semmibe száll.

Így érezheti magát egy tépázott szárnyú madár?

Kinek minden egyes szárnycsapása hiába van.

Amíg nem hisz, s nem remél akár mozdulatlan…

Süvítő árnyak a fejembe tébolyulva sikítanak.

A magány könnyei rendíthetetlen szaporodnak.

Nem értem, hogy lehetek annyira gyenge,

hogyha meglátnám, ami űr, testem elgémberedne.

Hisz egy hívást várok, egy öleb melegére vágyok,

bár az ő rabjává válva immár csak falakat látok.

Nem tudok utat nyitni a szívekhez miatta,

mert akivel mesét írtunk, az is végül feladta…

Csodákat susog a téli szél, és várok.

Csak akarok, csak szeretnék, de nem találok.

Kiss Viktória