Belemész akkor is, ha a múlt fátyolként hullik Rád,

mert szeretnéd, mert akarod, mert reméled a kulcsát.

Átéled a mesét, akkor is megvalósul, ha közben nincs.

De a Te fejedben ott él, megtestesül ez a drága kincs.

Mit úgy neveznek emlék, vagy éppen képzelet?

Az egyik ámbár kopott, a másik túl színes, jóllehet…

Darabokra hullik minden mozaik, szilánkokon táncolsz.

Nem is történt olyan rég, hogy másokat vádolsz…

Mert nem úgy van, ahogy Te pörgeted az elmédben,

a gondolat, ami cikázik, nem úgy hangzik a zenédben.

Elfutsz, elmenekülsz. Véres a talpad, mégis csak előre,

ahogy könnyeid peregnek, kérded; hogy részesülhettél belőle?

A pillanat elfogyott, kiégett az érzelem, magad vagy,

benned viszont tombol könyörtelen a vasakarat.

Így lehet, hogy néha tetszik a keserédes ábránd,

mikor félsz a jövődtől, és a jelened a múltadba ránt.

Belemész, nem mondasz neki nemet, hajszolod.

Ó, angyalarcú emlék, ami örök, s karjaidba fonhatod!

Kiss Viktória