Fényt adtál, most a sötétbe taszítasz?

Értem. Azt hitted, rám számíthatsz.

Nem voltam kegyes hozzád, úgy fáj.

Tavaszra már nem vetkőzik a téli táj.

Éjjel csendben, nappal sikítok.

Árgus szemekkel nézek rád, megvadulok.

Hogy másé vagy, hogy mást csókolsz.

Nem az én kegyeimnek hódolsz.

Csitul a szívhang, lázad az ész.

Mi lett volna, ha tovább élsz?

Talán nem lenne, mi lett volna, ha…

Csak átélnénk, s szív a szívben dobbanna.

Éji mesét súgok a gyermekeimnek,

unokáim is hallják, örülnek a történetemnek.

Rám hagytad ezt a sztorit, örökül viszem.

Cipelem tovább, sodródom meztelen.

Az élet körforgás, veszettül szédülök.

Szobám falaiba vert hangokon ülök.

Némaság, gyász, az újrakezdés reménye,

ahogy áldott gyermeked testét fogja asszonyod az ölébe.

Áldást adok én is rátok, kívánom a legjobbat,

csemetéd szemeiben látom a Te szemeid naphosszat,

mikor nézem a fényképeitek.

Ábrándok futnak szét, ahogy kulcsolódnak a kezeitek.

Csitul a szívhang, lázad az ész.

Mi lett volna, ha tovább élsz?

Talán nem lenne, mi lett volna, ha…

Csak átélnénk, s szív a szívben dobbanna.

Éji mesét súgok a gyermekeimnek,

unokáim is hallják, örülnek a történetemnek.

Rám hagytad ezt a sztorit, örökül viszem.

Cipelem tovább, sodródom meztelen.

Kiss Viktória