Dúló háborúk odakint,

de Isten fénye ránk tekint.

S bár az ember belülről is férges,

az Úr mindenek felett kegyelmes.

Kinn zajok süketítenek minket,

a lélekben belül pedig a kétely lüktet.

Vajon gyengék vagyunk-e, s kísértünk?

Vagy mi magunk vagyunk, kik kísértésbe esünk?

Ne vegyük komolyan, ha a múlt visszatér!

Olyan, akár egy virágzó dombot koptató szél.

Csak hervadó gyomok, foszló árnyak jeleznek,

hogy ilyenkor nem békét, háborút teremt meg.

S míg saját hangjaink alszanak,

úgy hódolnak hűtlen éjjelek az irgalmatlan holnapnak.

Ám Isten bőséget ad nekünk,

ha hiszünk, tettekkel teremtünk.

Kit pedig folyton háborgat az a bizonyos szél,

ki nem épít, inkább félelemből henyél,

azt az Úr sem segíti soha már.

Ily érzés lehet a hideg halál?

Szívünket nem tárja ki a meleg szeretet,

és kenyéren élünk, a szegénység melenget.

Aki azonban ismeri a törvény szavát,

meghallja az irgalmas Isten hangját.

Zajok süketítenek odakint.

De Isten fénye ránk tekint.

S magunkba szállhatunk,

álmokból célokat kovácsolhatunk.

…hiszen így hallattatik Urunk fentről;

Szeretett fiam, ki hozzátok tért. Szeretetből.

Ő az, akiben kedvem telik,

s elhozza az üdvösséget azoknak, kik hittel szeretik…

Kiket pedig folyton háborgat az a bizonyos szél,

kik nem építenek, inkább bennük a félelem henyél,

azokat az Úr sem segíti soha már.

Ily érzés lehet a hideg halál?

Kiss Viktória