Megláttalak, megéreztem, hogy ez végtelen.

Egyek voltunk egy előző életben?

Megmagyarázhatatlan vibrál a levegő,

Belőlem előhívott tomboló őserő.

Egy fénykép rémlik, róla az arcod.

Az érzelem bekavar. Feladtad a harcot?

Réges-régen, mikor szerelmünk volt a tét.

Újra leszülettünk, hogy megtaláljuk egymás szívét?

Csak azt ne mondd, hogy ne, hogy ne menjünk bele,

mikor lángra pattan a szívem, mert Te vagy az, te…

Csókra éhezem. Vágyom, hogy kéjbe ringasson a holnap,

mert akkor nem kell feladnom. Ismét megtalállak.

Tudom, megint, folyton elveszel,

hogy én is csalódottan vesszek el…

De esküt mernék tenni arra a csókra,

ami mindhalálig vágyik az ajkadra,

hogy amikor nyelvünk összeér,

nincs élet-halál, a lélek egybekél…

Felforrósult vágyak velem játszanak,

kinevetnek, összekacsintanak…

Talán nem is érzed, azt, amit én,

és el kell engednem, sötétben a könny a fény…

Pedig itt az esély, mégis álom marad,

az ölelésed, a mosolyod, a pihepuha ajkad.

Megmagyarázhatatlan vibrál a levegő,

Belőlem előhívott tomboló őserő.

Megláttalak, megéreztem, hogy ez végtelen.

Egyek voltunk egy előző életben?

Csak azt ne mondd, hogy ne, hogy ne menjünk bele,

mikor lángra pattan a szívem, mert Te vagy az, te…

Kiss Viktória