Emlékszem, hogy kezdődött el. Ahogy véget akart érni. Elemi erővel, tűzzel adtam fel az életem, úgy, ahogy máskor szárnyalni szoktam. Csak nyomot hagytam vágyni, igaz esküt mondani a szerelemre, de magam maradtam és csak egy partvis jutott, hogy kisöpörjem a teret, az időt, mindent, amit oly fájón éltem meg a múltban. Aztán valahogy egy szikra pattant a szívben, és elindultam az úton. Nekem az volt a karantén, a börtön 6 éven át, hogy hagytam önmagam veszíteni, kudarcra ítéltetni, és beálltam a sorba…Takarítónőként, de közfoglalkoztatottként is elfogott a maró fájdalom, hogy nem lehetek az, aki, és hogy tényleg csak ennyi jár- e nekem, miközben belül elemi őserő tombol…

Aztán a távlatok igazoltak, és az égiek utamra állítva fejlődésre sarkalltak. Megmutatták nekem, hogy van isteni kegyelem, őszinte szó és szeretet, és hogy a tiszta szív közösségeket, embereket tud összeintegrálni. A titkom az volt, hogy csak adtam önmagam, és sodródtam. Hagytam, hogy megtörténjen, hogy átvegyen az élet, hogy az isteni gondviselés hagyatékaként áldásokban legyen részem. Nem féltem, még csak gondolatban sem ütött meg a tudat, hogy nem vagyok elég jó és szerethető, mert a nagy létezésben elfelejtettem kattogni. Akkor és ott azt tettem, amit maximálisan megtehettem, és bár voltak kimerítő napok, álmatlan éjszakák, könnyes búcsúk, tört szívem nem adta fel, a hit éltette tovább.

Most már tudom, megérte. Elmondhatatlanul jó érzés, lelkembe hatoló, hogy győztes vagyok, és hogy esélyt kaptam megmutatni az érzéseim a világnak. Hogy bekerülhettem az Országos Széchenyi Könyvtárba, s hogy így teljesült az egyik legmerészebb álmom; nyomot hagyni ezen a földön, amin oly sokszor csak átfutunk…

Az érzés, mikor visszahallom, hogy egy kisgyermek veszi kezébe a verses köteteim egyikét, s bár magánkiadásban, már csak pár darabban hever szanaszét a polcokon, mégis, egy csöppnyi csoda kezei közé kerül és a nevemet tanulja kiejteni. „Én most olvasni fogok” –mondja, és a nevemet kántálva tetszik neki a könyvem. Ez a valódi boldogság, nekem ez jelenti például a legnagyobb sikert, amit ember elérhet ebben a földi létben.

Néha eltűnök, néha fáj, néha árulások és kemény melók üldözik a mindennapjaim. De, amikor már egy olyan mondat is elhangzik, ami melegséggel tölt el, akkor tudom, megéri embernek lenni, és hinni, hogy különleges, varázslatos, egyedi vagyok.

Hamarosan karácsony, felgyulladnak az első mécsesek. A világosságra emlékezünk, befelé fordulunk, és rádöbbenünk, Mi magunk vagyunk a fény…

A szeretet mindent áthat, átitat, és hálás szívvel gondolok a jövőre, a pillanatra, mikor minden egyes ébredéssel közelebb kerülök a céljaimhoz, az elérni kívánt, vágyott állapothoz. Hála a családért, akik bőségesen elárasztanak a szeretetükkel, és MINDIG kihúznak a bajból. Már rég nem érdekel, ki mit gondol, mert tudom, nekem ők mindent megadnak, akármilyenek is a körülmények, akármilyen is a látszat. Szeretni annyit jelent, mint ajtókat nyitni a mennyországba, hogy aztán mindennel és mindenkivel egybeolvadva újra kerek legyen a történet, és hogy az a megannyi elhantolt élet ismét értelmet nyerjen. Tudom, mindig is léteznek, támogatnak, óvnak, védenek, és hogy mindenből a legjobbat kapom. Te is így vagy ezzel, csak fordulj befelé, és meglátod, mennyi minden készen áll arra, hogy megvalósítsd, és hogy mennyi mindent kaptál már eddig is. Szeretetet, örömet, sikert, de az élet árnyoldalát is. Hát nem általuk lettél az, aki? A jellemed fejlődik minden egyes nap, annak ellenére is, ha olykor ördöggé válsz és a démonjaid miatt burkolózol a sötétbe. Emberi kötelességed megélni ezeket, hogy aztán felkapd magad a Nap felé…

Kiss Viktória