Az ünnep a jelentőségét vesztette, ahogy beléptem a konyhába. Vörösboros üvegek a földön, és már nem volt bennük tartalom. Ahogy már ezekben a napokban sem. Megtört a valóság, noha, jóllehet, lelkesen vártam a pillanatot, mikor összegyűlünk és megajándékozzuk egymást, mikor, ha nem is csak személyesen, de virtuális térben is eggyé válhatunk a karácsonyi csodában.

Ahogy körbe pásztáztam a teret, lankadt testek hűvössége, kiégett tekintetek béklyóztak körül, és tudtam; nem otthon vagyok.  Persze ezt csak én éreztem, én láttam; belül rohadt lelkek mutatták a felszínt, és én, ahogy az ajándékcsomagokat figyeltem, csak egyre tudtam gondolni; HAZUGSÁG…hogy itt vagyunk, hogy álmodunk, hogy egyáltalán elhisszük; képesek vagyunk álmodni. Az alkohol szaga szállt a levegőben, pedig még csak meg sem történt az ajándékozós nyitány…Belül sírtam. Kívül mosolyogtam, bár pattanásig feszültek az idegeim.

Hol vagytok? Néztem körbe, de mint egy rémálomban, csak riadt árnyakat láttam, akik félelemből szőtték életük. Sehol a fény, amelyre elhívatva vagyunk? Én nem akarok sötétséget, félelmet. Ennél egy kósza, reménytelenségből táplálkozó vágy is mértékadóbb. Megtapasztaltam milyen, amikor emberekért elkezdek járni, és inkább nem követnek; visszahúznak, hogy talán én is belesüppedek a …igen, a sz@rba.

Csalódásom hegyeket tudott volna mozgatni, de végül úgy döntöttem, beletörődöm és felhúzom a falakat. Azóta senki nem töri át őket, mert már tisztán látom, minden, amit hiszek, sokszor csak illúzió, a valóság tartalom nélküli, torz mása.

Jócskán fogyott az ünnepi borból is…én is ittam belőle…Én sem tudtam fény lenni ott, ahol ragaszkodtak a sötétséghez.

Kiss Viktória