Furcsa érzés megtapasztalni, milyen, amikor szintet lépsz, és másokkal ellentétben egy feljebbvaló világból tekintesz le az eseményekre. Már nem akarsz panaszkodni, már nem vágysz lelki szemetesládának lenni, úgy, hogy közben talán nem is tudsz róla…

Régen nem értettem, hol a hiba. Csak azt éreztem, hogy más vagyok, hogy felemészt belül az a sok energia, amit nem élhetek meg és nem élhetek át. Több van benned…-mondták mások is…Neked szerepelned kell, nem állhatsz bele egy ilyen monoton munkába-szembesített ezzel a tudattal egy munkáltató, mikor titkárnői állásra jelentkeztem. S én mégsem találtam, s én most is keresem az utat, amin járhatok. Ugyanakkor lejtmenet helyett elindultam felfelé akkor is, mikor a hatalmas sziklatömb a vállamon folyton lehúzott volna. Ki ő hát, ki ennyire harcra adta a szívét? Kérdezhetitek. Voltam száműzött, csavargó, tékozló, magányos…

Most vándor vagyok. Nincs olyan nap, hogy ne érezném, mennyi kilométert hagytam magam mögött, és erről akkor nyerek leginkább meggyőződést, ha a múltam élni akar, de már nem tud, nem engedek teret neki.

Egy igazi vándor tudja, hogy nem az előtte álló út elsősorban a lényeg, hanem mindaz, amit a fejlődés érdekében hátra tudott hagyni.  Sokan vallják, hogy a hátralévő élet az, ami számít, de szerintem nincs annál nagyobb küzdelem, mikor távol ugrani törekszel a múltadtól, és el tudod engedni mindazokat a veszteségeket, amelyek értek, amik teljes mértékben egykor a lelked részéve váltak. Emlékszem még most is, milyen volt különlegesnek érezni magam. Átlagon felülinek, gyönyörűnek. Azonban ahogy koptak az évek, kopott az érzés, kopott az emlék is…De mit ér mindez a tűz, ha csak illúzió volt az alapja?! Egy kép, egy hang, ami élni szeretett volna, ennek ellenére örök álomba itta magát…Szendereg azóta is, és nekem magamtól szükséges újra megtanulnom hinni azt, ami akkor és ott elveszett, eltörött, elgyengült, és feladni kívánta magát. Hogy értékes vagyok, szerethető, „elég jó”, sugárzó és célokkal teli, élni elhivatott nő.

Kiss Viktória