Körülöttem elfolyik az élet,

Összefűzött régi fényképek.

A percek múlnak. Ütemre járt évek.

Letűnt korok, dicső kötelékek.

De a vér nem mindig kötelez. Olykor hűtlenül megtagad.

Mikor falakat emelünk és csendbe szöknek a szavak.

Távolságot sző a Te jégszíved is testvérlelkünk közé,

és én nem értem, miért lett mindez ily lassú halállal a közönyé.

Irigységtől táplált szíved nőttön-nőtt sugárzó lényem láttán,

és a végén még én éreztem magam kétségbeesve és ostobán.

Nem érdekelt Téged, miért harcolok, és hogyan érzem legbelül,

ahogy úszó vágyak folyamán az akarat mély álomba szenderül.

Csak néztél, de nem láttál. Mondd, lelkünk, hogy érhetne így össze?

Most már messze alkonyul. A múlt visszavonhatatlanul hátrál előle.

Szeretlek, és választ mégsem kapok.

Fentről vigasztalnak engem égi angyalok.

A múló percek örök szakadékot hasítanak közénk,

és hiába ragyogok, végeláthatatlan tél közeleg felénk…

Kiss Viktória

2020.10.17.