Ma nagytakarítást végeztem. Bezsákoltam a múlt immár holt emlékeit, és kidobtam őket a szemétbe. Nem mondom, hogy kellemes érzés volt, de azt sem, hogy nem. Egyszerűen csak hagytam megtörténni, hogy a poros emléktárgyak és lapocskák-amelyekre már gyermekkoromban a gondolataim írtam-útjukra engedve semmisé váljanak, kilépjenek az életemből. Egy pár kósza sor azonban megütötte a szememet, miszerint már akkor is azt vallottam, hogy akármilyen nehezek is a mindennapok, egy nagyobb erő hat ránk, és küldetést ad nekünk, így soha ne adjuk fel, amíg gyermeki szívvel keressük az evilági célunk, létünk értelmét. Valahogy soha nem éreztem ekkora erőt ahhoz, hogy megszabaduljak attól, ami volt. Könnyűszerrel, csomókba összegyűrve hajigáltam ki a papírokat, és lezser mozdulatokkal pedig az ütött-kopott tárgyakat, megfakult emlékeket. Volt köztük színes is, örökre szóló, olyan, ami emlékeztet még most is rá, kivé szeretnék válni. Azokat megtartottam. Az egyik ilyen volt egy gyermekkori képem, mikor zsivány kis mosollyal szorítottam a szüleimtől kapott kedvenc babám, aki a druszám is volt egyben: „Viki baba” …

Egy nővé cseperedett „csakegylány”, aki mindig hű vágyott lenni az álmaihoz, de nem volt elég ereje felnőni hozzájuk, s talán ma sincs ez másképp. Persze, tettem már akkor is, amit jó kislány módjára tennem kellett. Igaz szívből jött, nem muszájból, de valahogy mindig elkísért egy űr a szívemben, amit anyai nagyapám halála óta semmi nem tudott betölteni. Forgott a toll a kezeim alatt, az írás, mint terápia…s én elhittem, hogyha nagy leszek, író válik belőlem. Végeztem egyetemet, tanultam nyelveket, törekedtem sokszor, ám annál nagyobb volt a pusztítás bennem, hogy mégsem lehetek az, aki. Úgy éreztem, hogy a sok munka nem érik be, minden hiábavaló. Aztán jöttek a barátok, voltak, akik emeltek, de olyanok is, akik erőnek erejével lehúztak a szintjükre, mert én akarva-akaratlan engedtem nekik. Volt megannyi kaland, élmény és dilemma, amelyekre még most is emlékszem, amelyek talán most is elkísérnek ott legbelül. Nyomot szerettem volna hagyni mindenki szívében, amíg fel nem eszméltem arra, hogy ébredni szükséges, és észrevenni a valóságot, a sok ármányt és árulást. Ekkor amellett döntöttem, hogy magányra adom a fejem és próbálok úgy élni, hogy ne vegyenek észre ott, ahol vagyok, de valahogy mégis érezzék, ha elmegyek…

A csakegylány megszűnt naiv lenni. Ugyanakkor számtalan alkalommal elfeledkezett a belső hangjáról is, elnyomta azt. Így történt, hogy évek vesztek el, bolyongott, amíg nem jött, aki felemelje őt, hitet és igaz szeretetet adjon neki. Ekkor letette a fegyvert, amit önmaga fejéhez szegezett és megtanult újra járni, illetve el kezdte fogadni, hogy szerethető, hogy van még napfény a felhők felett…

Kiss Viktória