Az estéket szeretem. A nap végén ébredő csendet, és a csillagos éjszakák fényében megvilágított teret, amelyben létezünk.

Kellemes vonzalom kel életre a lelkemben, miközben a testem aludni készül. Egy új világba költözök. Fellebegek az égig, és elfelejtek minden bánatot. A most van. A pillanat tisztasága, mikor átgondolom az adott napot, és tanulok belőle, valamint hálát adok azért, hogy lehetett, és hogy még van. Még van élet, remény, móka és kacagás, ugyanakkor nehézségekkel teli percek is. Ám ettől élet az élet.

Halk zene szól. Kizárok mindent, de nem mindenkit. Magamba engedem áramlani az emlékek igéző varázsát és köszönetet mondok azért, hogy bár legtöbb szerettem elvesztettem, áldást hoztak az életembe. Másrészt bízom abban, hogy hamarosan átveszi a magány velem folytatott erős társalgását egy másik ébredő lélekenergia is.

Csendülnek a lélek húrjai. Egyedül vagyok, de mégsem…Mégis.

Már nem akarok hátra nézni, már nem szeretnék másra várni. Legszívesebben fogadnám, hogy jöjjön, ha jönne…és egyszerűen csak átölelném egyszerű, vétkes, de annál nagyobb szenvedéllyel érző szívvel azt a momentumot, mikor valahol valaki értem ugyanúgy élné át…

A felismerés ujjongó köntösébe rejtett szív ismét életet lehelne a kiégett lélekbe, és szeretném, hogy szeretek élni.

Egy este más, mint egy nappal. Számomra a befelé fordulás misztériuma. Önmagamba tekinteni, lelassulni, egy helyben maradni néha csoda, miközben követel, rohan, tapos a világ…

Csendülő csillagcsoda. Odavagyok érte.

Kiss Viktória