Többször említettem az elengedést. Megtanulhatnánk nem görcsösen ragaszkodni ahhoz, amink van vagy volt. Akár egy galamb, ami bár tudja, hogy a fajtájához tartozik, van, hogy külön utakra lép. Az is előfordulhat, hogy társait más merre sodorja össze a szél, de akkor is, a legnagyobb viharban is összetartanak és tartoznak.

Mi, emberek azonban nemcsak, hogy megfeledkezünk számtalan alkalommal a legfontosabb szeretteinkről, de van, hogy önhibánkból el is hagyjuk őket. Nem megjavítani akarjuk emberi kapcsolatainkat, hanem elvárásaink mentén formálni azokat.

Egy tiszta lelkületű, de még egy vadállat is tudja, kikhez tartozik időtől, tértől, történésektől független.

Mi nem minden esetben….

Tényleg van, hogy nincs ráhatásunk a dolgokra, és így veszítjük el kapcsolataink. Belül viszont soha nem érhet véget a Szeretet halk szívdobbanása. Egy feltétellel; ha szabadon, kritériumok nélkül szerettünk, s szeretünk.

Feledés…

Lehet benne vigaszra lelni?

Hiszem, igen.

Sokunk alacsonyabb tudatszintről közelíti meg ezt a természetes folyamatot. Reméli, hogy visszatér hozzá mindaz, ami egyszer már csúf elmúlással véget ért. Mivel nem mer szembenézni a jelen helyzetével, ebbe a már rég elmúlt érzelembe, eseménybe kapaszkodik, és nem veszi észre a jelen teremtő erejét, hogy mily hatalmas az. Forgatja a kopott lemezt, pörgeti maga előtt, az áldozat szerepébe bújva az elmúlt történéseket, és azokból kifolyólag fél, falakat épít, mégis ragaszkodik, mert úgy gondolja, ennyi maradt neki.  Tényleg ennyi maradt, hisz e mellett tette le a voksát. Nem bukik ki a fényre, elásta magát, eltemette az álmait. Azért, hogy aztán várja, más menti meg. A környezetemben is van sajnos ilyen személy. Le kellett mondanom róla és a távolból szeretni, amennyire csak lehet. Ő nem temet mikor már rég tovább kellene lépni, és akik pedig segítő kezet nyújtanak neki, azokat ellöki magától. Fél szeretni a múltja miatt. Olyan személyek társaságát keresi, akikkel együtt sírhatja el a múltja fájdalmait, egymást erősítve a már megtörtént vagy eltúlzott drámáikban. Az efféle emberek energiavámpírok, akik lenyúzzák szeretteikről a bőrt és követelik a kényelmet, mert azt hiszik, ennyi legalább jár nekik a sok trauma után. Alanyi jogon ez jár nekik. Ugyanakkor önzőek, de mivel belül nem képesek elfogadni önmaguk, napról napra csak kompenzálnak, meghazudtolva valódi lényüket. A lélek így képtelen életre hívni magát, ha az elme akadályokkal állítja félre, és a szívet lebilincseli, hogy ne tudjon dobogni. Az esély ennek ellenére minden percben ott van, hogy a szeretet mellett döntsük, és azt mondjuk az elménknek: Távozz tőlem Sátán, én szívből, és nem félelemből akarok élni! Jár nekem a boldogság, s nem alany jogon egy rég lecsengett illúzió okán, hanem mert vagyok, és lehetek, és a hála, hogy szeretnek, hogy szerethetek, ha akarom, ha hagyom, ha végre eltávozol a kínzó hangjaiddal együtt. Ekkor majd eljön az idő, amikor az egyén képes lesz elfogadni magát, és embertársaiban sem az ellenséget látja, hanem a jó szándékot. A börtön akkor még fojtogatta, azt hitte, a falak, amelyeket felépített, megvédik őt. Megtanult szenvedni, és ennek a hóbortjának hódol, azokkal kezet rántva, akik a belső félelmeit táplálják. Egy a hitvallásuk-ha lehet így mondani-, a szakadék mélyén suttogva lehúzni a fényt a sötétségbe, hogy ne tudjon ragyogni. Nos, ezeknek az embereknek van a legnagyobb szükségük a szeretetre. Igaz, ártó szándékaik vannak, de nem tehetnek róla, hiszen a saját félelmeik vezérlik őket, nem ellened irányítania akarják azt. Szeressük őket, ha nem is tudunk nekik segíteni, emelni mégis a szeretet melegsége által, amit még nyújthatunk nekik. Ők azok, akik a legjobban koldulják a szeretetet, ha csak titkon is, ott lenn a mélyben. Emeljük őket, igen! A Szeretetünk nem maradhat véka alá rejtve, de a félelem se, hogy alattomosan pusztítson. A kettő harcában úgyis végül a Szeretet győz, annak lángja lobban fel és elsodorja a gonoszságot. Nem lesz többé félelem, szenvedés, nyomorúság és baj. Rájövünk milyen jó élni, szeretni csak úgy és szeretve lenni a végtelenségig.

A Szeretet megnyer magának, és úgy fogad el, ahogy vagy. Egy bölcs, ősi titkokat rejtő nép, a toltékok -lélekművészek- vallják, hogy ez a Szeretet iskolája. Ők így szeretnek, s vannak szeretve.

…Amikor sajog, nem egymás mellett kell elsétálni, hanem egymás felé fordulva megosztani a Szeretet Igazságát. Egy ölelés, egy jó szó, egy biztató vállveregetés.

Vannak emberek, akik jelentéktelennek érzik magukat, akikben legfőképp a szeretethiány szegénységtudata él. Ők, ha megérzik a ragyogásod, a Szereteted melegét, apró könnyekkel az arcukon küszködve, szótlanul vagy szavakkal megköszönve azt, HÁLÁSAK NEKED!!!

A Szeretet ilyen. Tiszta, könnyeket csalogató.

Ne hagyjuk, hogy embertársaink nélkülözzék, szomjazzák az Igazságot, azt, ami Maga a Szeretet.

Fogjuk meg egymás kezét, s nézzünk fel az égre! Határtalan, igaz?

Mi is eredendően jók vagyunk, csak NE felejtsünk el szeretni, jóban-rosszban egyaránt.

Nekem ez az Élet iskolája. Ennek Igazsága van. A Szeretet.

Kiss Viktória