Csitul a szél, hallom a dallamot.

Nem simogatja annyira már arcom, de szívem oly izgatott…

Elhalkul a világ, küldök a távolból egy üzenetet:

Önmagam is szeretem végre, így a csodáknak kedvezek.

Csak hallom, szinte suttog, neszét hozza válaszod:

Ne félj, örökké leszek a láthatatlan barátod!

Tudom, nem kell, hogy lássam, attól még létezik.

Érzem, a hit mélységében úszva nincs válasz, ha kérdezik.

Aki volt, lesz is mindörökké, ha hagyom a Szeretetben megélni,

és csituló szelek szárnyán az örökkévalóságban remélni.

Ragyogok, bízom benne, hogy Te is érzel, ahogy érzek,

és szavak nélkül elmondod, hogy Szeretlek Téged.

A távolból, több ezer kilométernyire tőlem,

ahol az óceán átszeli szíved, és szívem…

Mégis egy part felé evezünk,

és bízom, hogy egy másik életben egymásért szeretünk.

Kiss Viktória