Nagyon régóta nem találom a szavakat. Nem is erőlködöm, hogy ismét barátok legyünk. Nem vagyok ellene, de most a csend mellett döntöttem.

Van az ember életében az a pont, amikor azt hiszi, minden végre érte és miatta szól, hogy talán „megérkezett”. Megérkezett arra a helyre, ahol szárnyakat emelhet, és így szabadon teremthet. A pillanat, mikor nem túlélni kell a napokat, hanem lehetőség van megélni azokat, amik már annyi küzdelmes évtized után megérdemelten „járnak”. Nem alanyi jogon, hanem azért, mert hittel lettek megmászva még a legnagyobb falak is…

Az élethelyzetem úgy adta, hogy ismét szembesülnöm kellett a múltammal. Ahogy visszautaztam oda, elfogódott a szívem, mert egy időre megint ott és abban a helyzetben voltam, ahol akkor…Eszembe jutott édesapám könnyes szeme, valamint a kitartó akarata, hogy nagyon szerette volna a gyógyulásom és erején felül támogatott is benne. Soha nem gondoltam volna, hogy eljön a nap, amikor én fohászkodom könnyes szemekkel az Úrhoz, hogy ő is gyógyuljon, ahogy akkor én.

Mikor az életem szép lassan összeállna, felforgatja azt a bánat, és az a tehetetlenség, amit talán édesapám is érzett abban az élethelyzetben velem kapcsolatban. Ami még hatványozza a szituációt, hogy ez a dolog egykori anyai nagyapám súlyos betegségét idézi fel folyton, és álmaimban is látom apukámat, ahogy ugyanabban az ágyban, mint papám magatehetetlenül fekszik, miközben szomjazza a szeretetem és a közelségem.

Akkor sem tudtam érdemben segíteni, és most sem. Persze erőmön felül törekszem, de vannak határok, béklyók, kötelezettségek amiatt, hogy az életben helytálljak. Mindig az volt a vágyam, hogy majd nyújtom a kezem, amikor messze neki a part, de ehelyett kétségbeesve csapkodok a hullámzó víz amúgy is egyre mélyebb örvényébe keringve.

Mondanám, hogy minek jutottam ki a pokolból, ha végig kell néznem most az ő szenvedését és botlásainak következményeit. Annak ellenére, hogy várhatóak voltak a történtek, nehezen viselem őket. Persze, miért is lep meg, amikor egy hozzám nagyon közel álló szerettemről van szó…

Látom a hibáit, tudom a hiányosságait, észlelem a gyávaságának tragikus következményeit. Tapasztalom, hogy szinte egész élete során nem mondta és nem is mondja ki magából azt a fájdalmat, amit valójában érez, ezeknek a rejtve maradt sebeknek pedig drámai eredménye van, ám nincs egyedül. Egykori önmagam értő szívvel ott dobog érte a mindennapokban, még ha csendes is annak a szívnek a törekvése, és kevésbé látszólagos is az a bizonyos figyelem…

Elfogynak jelenleg is szép lassan a szavak, és ismét hív a csend. Megyek, mert vár.

Mégis, amikor csak tehetem, teljes figyelemmel fordulok az édesapám felé, és nincs pillanat, hogy ne akarnám nyújtani a kezem. Néha talán túl erősen és görcsösen is.

…Van az a pont az ember életében, mikor csak magán segíthet. Mikor csak a hite mentheti meg, hogy várnak rá, és bíznak a gyógyulásában.

Tudom, hogy szorít az idő, hogy szűkül a tér, de hiszem, mert hinni akarom, hogy Isten mindig őrködik felettünk. Amikor pedig végleg távoznánk, értünk nyúl, ha mi hittel az élet mellett döntünk.

2025.09.23.

JKV