Hamar kötődöm, és elhatároztam, hogy többé nem szeretnék sebezhető lenni. Nekem túlságosan mély a zuhanás, ha a szívemből egy darabot adok másnak, és az a másvalaki egy nap úgy dönt, hogy csak állomás szeretne lenni az életemben. Ebből kifolyólag, dönt, lép, és távozik. Ilyen esetekben úgy érzem, hogy kitépnek belőlem egy darabot, és egyre inkább túlnőnek a falaim.

Tudom, hogy kívülről megbélyegezhetővé válhat a viselkedésem, de elfáradtam magyarázkodni a másiknak, hogy mit, miért, hogyan teszek és döntök.

Ahogy körbenézek a világban, csak azt látom, hogy a legtöbbjük rohan, és elfelejt élni, minőségileg kapcsolódni.  Számomra fontos volt egykor, hogy embereket érintsek meg, hogy emeljek és inspiráljak, de őszintén szólva, napról napra jobban visszavonulok és lekapcsolódom erről a nagy világmegváltó tervemről.

Nem vágyom már nagy dolgokra, mert akikben hittem, akikért elindultam, valahogy mindig eltűntek a süllyesztőben.

Elvárásaim voltak az irányukba, és beléjük láttam, ami sohasem volt. Így, hogy elengedtem őket, elengedtem a feléjük táplált elvárásaim is, azonban másnak már az esélyt sem adom meg, hogy egyáltalán elvárhassak, mert időben, még mielőtt szorosabb kötődés lenne, megfutamodom, és a falaim mellett döntök.

Vannak most is kapcsolódások, de nem érzem őket a magaménak. Emberek, akik az életemben statisztálnak, de annak nem a szerves részei. Elfogadom őket olyannak, amilyenek, de nem érdeklődnek konkrétan az irányomba, ezért engem sem motivál, hogy komolyabb indíttatást érezzek feléjük.

Tényleg elfáradtam lelkesnek lenni olyan valakik irányába, akik csak futó kapcsolódások az életem során. Többnek is hittem őket, mint akik valójában. Aztán jött a pofon, hogy csak egy hamis képet festett elém a feléjük táplált naiv érzelmem, és ténylegesen nem volt semmiféle mélysége a kapcsolatunknak.

Néha még eszembe jutnak számomra egykor nagyon fontos emberek. Tanításaik, biztató szavaik, bölcs meglátásaik. Talán csak ennyi volt akkor és ott a szerepük.

Ezúton is köszönöm nekik…