Látok évek óta egy utat, és elvárom magamtól, hogy végighaladjak rajta, annak ellenére, hogy nem vagyok motivált az irányába. Talán nem is az az utam? Egyáltalán van olyan ösvény, aminek a meghaladására elég eltökélt vagyok?

Lehetnék egyre magasabban, de mégis egyre inkább az örvénybe veszek. Így járhat az, aki sokszor elégedetlen és hálátlan?

Úgy érzem, csak akkor válhatok igazán EGÉSZ-SÉGESSÉ, ha tudom uralni az elmém, végtére minden egy gondolattal, egy régóta lefuttatott programmal kezdődik.

Vázlat van a fejemben, hogy mire hív meg a szívem zsigerből. Az érzés azonban, ami felskiccelte lelki szemeim elé ezt a bizonyos vázlatot, víziót, képet, mélyen bennem lüktet, és kitörésre vár. Félnék tán az erőmtől? Egyik részem felszabadítaná, de a másik hadakozik érezni.

Már azt sem tudom, segítenék-e, vagy csak csendbe száműzném magam? Amíg én sem vagyok hiteles, jobb megoldás az utóbbi. Ezért kezdek el újra dolgozni önmagamon, hogy minél erősebb, méltóbb legyek az életre. Ha pedig eljön, megérik a pillanat, akkor másoknak – akiknek valóban szüksége van rá – segíteni és adni tudjak.

Itt az idő, hogy ne kényszernek éljem meg a mindennapokat, hanem azzal a tudatossággal, hogy mindennek célja és értelme van. Nehéz ugyanis jelenleg önfeledten, tágasan, teresen élnem, mert egy újabb mérföldkőhöz értem; a felelősség növekszik, és az érzelem is, hogy egyedül vagyok, elvégre az én hatóköröm. Ez a súly lekicsinyít még jobban, pedig felfoghatnám úgy is, hogy a teremtés ereje szeretne robbanni, az pedig felelősséggel jár, csak én folyton megtagadom. Ettől válok tényleg kicsivé, ettől érzem magam jelentéktelennek. Tulajdonképpen megtagadom azt, amire invitál a lelkem, a lelki fejlődésem?

Sokan magamra hagytak. De talán ez is azt bizonyítja, hogy ez egy átmeneti világ, és egy dologhoz érdemes csak ragaszkodni: kizárólag a saját, végtelen lelkemhez.

Már nem haragszom, nem lázadok. Arra törekszem, hogy ne legyek olyan, amilyen soha nem akartam lenni; hasonló hozzájuk. De nem is az a kulcs, hogy ők legyenek a mérce, hanem igen…. a saját lelkem dallama, ami most még jobban megtisztulást kíván tőlem. Észrevettem ugyanis, ha bedarálnak a mindennapok, akkor hajlamos vagyok gyarlóvá válni a bennem tobzódó feszültség miatt. Rossz a szájíz, fogcsikorgató a jelen, ha erőfeszítéssel, és nem szívvel élünk. Ha önmagamra ezekben az időkben visszanézek, megbotránkozhatnék, de nem ítélek. Egy adott helyzetben bizonyos érzelmek nehezéke alatt máshogy viselkedhet az ember, mint ahogy nyugodt lélekből tette volna. Tudnunk kell önmagunknak megbocsátani.

Már bosszút sem forralok senki ellen. Az életemmel szeretnék „revanzsot” venni azok felé, akik soha nem hittek bennem. Ugyanakkor ez nem az ego játéka? Miért is kéne bizonyítanom bárkinek is? Nem elég, ha a benső békémet elérve kiragyogok a létbe, és tudok fény lenni a sötétségben? Dehogynem…Ez az igazi tudatosság; befelé, és nem kifelé élni meg Önmagamat.  Szeretném a személyes valóságomat tisztán megélve akárcsak egy csöppnyi reménye is lenni a megfáradtaknak. Munka. Évekig tartó. Ez a kulcsa. Befelé…

Én pedig elkezdem a nagy utazást, felveszem a kis poggyászom az eddigi élettapasztalataimmal tele, és nem agyból, hanem szívből törekszem lépni. Nem fontos, ki milyen utat szán(na) nekünk. Egy a dolgok igazi lényegisége: Te milyen formában szeretnél hozzájárulása lenni a világnak…

Ha pedig ezt ÉRZED, akkor NEM állíthat meg senki. Nem engedheted meg ezt a luxust nekik.