Melegség futott át a szívemen a hideg téli éjszakában, amikor hálásan átölelt minket, és őszinte lelkülettel kinyilvánította az örömét az irányunkba: „Örülök, hogy találkozhattunk.”

Nem az este emlékképei peregtek le előttem, hanem maga az érzés uralt el engem, hogy jó volt együtt lenni. Az igazi pillanatokat szerintem nem az emlékképek őrzik, azok ugyanis gyakran elkopnak. Az érzések azok, amiknek a szívünkben örök helye, lenyomata van, ha akarjuk, ha nem.

…Csak hallgattuk, hallgattam az este folyamán, ahogy őszintén megnyílt nekünk. Talán másra nem is volt most különösebben szüksége. Egy gondolata viszont szöget ütött a fejembe. Maradásra bírta egy hölgy már hosszú éveken át, s habár se veled, se nélküled kapcsolat volt (inkább nélküled), ő ragaszkodott a szerelméhez: „Túlságosan szeretem” – mondta egyszer, mikor kérdőre vontuk, hogy miért ilyen kitartó szeretett hölgye irányába.

„Szerintem csak egy képet szeretsz, ami nem is létezik”, válaszoltam vissza neki nyitott lélekkel. Persze tagadta, hogy így lenne, de tudtam jól, abban a szituban van, amiben én voltam egykor, s ez az élethelyzet velem már nem is egyszer történt meg.

Csendben törekedtem figyelni rá az este folyamán, de nem kommentáltam a mondandóját. Nyitva hagyta a hölgynek az ajtót, mert nem akarta, hogy úgy múljon el a kapcsolat, hogy tele van feltételezésekkel: Mi lett volna, ha…milyen lett volna, ha…

Nekem csak egy kérdésem volt, habár tudtam rá a választ: „Mivel indokolja a hölgy, hogy nincsenek közös programjaitok?”

Nem kaptam rá érdemben választ, mert nem akarta észrevenni, ami nyilvánvaló és amúgy rendkívül egyszerű: Ha valaki szeret minket tiszta szívvel, akkor tesz is azért, hogy a közösen átélt élményekből minél több legyen. Talán nehéz volt beismernie, de végül beismerte, hogy a nagyszerű életét, házasságát adta fel ezért a hölgyért.  Egy olyan nőért, aki hol akarja őt, hol nem.

Az idő érték. A szív kincs. Tudom, fáj elfogadni, hogy lehetett volna másképp, hogy még lehetne akár másképp, de ha folyton csak várakozunk arra, ami rég nem minket szolgál, akkor nem tiszteljük önmagunkat, az életünket, az időnket se. Amíg pedig nem engedjük el a régit, az új sem fog beköszönni, hiszen nem azon van a fókusz, hogy megérdemeljük a jót, hanem hogy kell az a hamis, letűnt, elavult, nem az érdekünkben munkálkodó régi.

Illúzió. Ahogy nekem is az volt oly sok emberi kapcsolat. Sokszor kötődünk olyan személyekhez, akiknek csak addig vagyunk érdekesek, amíg úgy viselkedünk, ahogyan ők szeretnék, ameddig teljesülnek felénk az elvárásaik. Aztán megtörténnek a felismeréseink, szárnyakat bontunk, tükröt tartunk akarva-akaratlan, és már nem is vágyják a társaságunkat.

Lehet szerelem, család, barátság, sohasem az igazi, ha nem élményeket szeretnének velünk gyűjteni, hanem csak formálni minket a saját elképzeléseik/elvárásaik mentén.

Nagy törés egy őszintén szerető szívnek, ha a másik fél becsapja, kihasználja, cserben hagyja. Az idő, a távolság azonban begyógyítja majd a sebeket.

Hiszem, hogy egyszer annyira szeretjük majd legtöbben önmagunkat, hogy tudjuk, meddig érdemes várni valakire, és mi az a pont, ahonnét el kell engedni a ragaszkodást a saját életünk boldogsága érdekében.

Gyakran nem azok az emberek tesznek minket boldoggá, akiktől várnánk, hanem akikkel az élet sorsszerűen, áldás formájában összehoz minket.