Bele kellett csöppennem sokadjára is egy olyan élethelyzetbe, ami szembesített vele, hogy tényleg itt az idő önmagamban minden nehézség ellenére hinni. És igen…megtanultam, hogy emberek jönnek-mennek, de az, amit én saját erőmből felépítek, megszerzek, fenntartok, az csakis az enyém, és nem veheti el senki.

Sok szépsége az életnek elmúlik, pont azért, mert másoktól tettük függővé, hogy csodás legyen. Azok a mások pedig lemorzsolódtak, elvesztek, elárultak, megcsaltak, elhagytak minket.

Tudom már, mi a fontos. Az, hogy magamhoz hű legyek, hogy magamat lássam szépnek, és így ne is várjak másoktól folyton visszaigazolást. Az emberekben alapjában ott lehetne a fény, de sokan nem amellett döntenek, ezért megtapasztaltam és megtanultam, hogy én legyek tudatos, következetes, önmagam számára szerethető, meginoghatatlan és minden sebezhetőségem ellenére a céljaimért kitartó.

Már nem kifelé, befelé törekszem tekinteni. Bízom benne, hogy végérvényesen, felejthetetlenül mindig is bennem él ezentúl, hogy ÖNMAGAMBAN AZ ERŐ, hogy ÖNMAGAM BÜSZKESÉGE VAGYOK. Szeretném, ha a lelkem vásznára örökre fel lenne vésve az ÖNERŐ fogalma, hogy amikor majd ismét lehullnak arcomon a fáradtságtól, a mások miatt való csalódottságtól és valóban, más embertársaim árulása miatti kiábrándultságtól egyaránt a könnyek, ne felejtsem el, hogy Önmagam forrása vagyok. Amit elértem, a saját döntéseim, választásaim alapján értem el, és amit buktam, pont amiatt vesztettem el, mert lemondtam erről az ÖNERŐ-ről.

Ha jobban belegondolok, nem az fájt a legjobban, mikor mások elárultak, hanem amikor én magamat. Az kínzott a legjobban, mikor nem éltem a lehetőségeimmel félelemből, mások miatti kiszolgáltatottságból. Amikor hagytam, hogy más élje az életemet, más kétségei, hitetlensége programozzon át, mikor is elfelejtettem, ki vágyom lenni.

Én úgy gondolom, vagy megléped, amire annyi éve zsigerből vágysz, vagy tényleg elásod magad élve. De akkor a fejfádon nem az lesz, hogy éltél, hanem hogy „mi lett volna, ha…”

Keserű a szájíz, amikor nem vagy kedves, nem vagy bátor, nem vagy önmagad számára szerethető. Nem azért, mert ez lenne a társadalmi norma, sőt, manapság mondjuk már pont nem az…Hanem azért érzed magad belül halottnak, mert elvesztetted Önmagad, nem hiszel magadban, nem kapcsolódsz a saját ÖNERŐ-dhöz, istenségedhez.

Én akkor voltam a legboldogabb – visszaemlékezve egykori éveimre – amikor megléptem, amit elterveztem, hogy meglépek. Nem volt félút, sem visszatáncolás, csak előre.

Nos, nagy a világ, és bárki lehetsz, ha mersz. Nincs olyan, hogy telített piac.

Önmagad vagy! Egyedi, különleges, pótolhatatlan, sajátos világ!