Nem emlékszem rá, honnan jöttem, de azt érzem, hogy hova tartozom, ahogy pedig belegondolok abba, hogy eddig milyen hosszú utat jártam be, tudom, egyre közelebb vagyok a célhoz, és minden állomás – legyen szép emlék vagy fájó – lelkem evolúcióját szolgálja.

Az is tisztán bennem él, milyen volt a félelem útján járni, tele benső démonokkal és kiszolgáltatottan a körülményeknek, hagyva, hogy más élje az én életemet.

Most már tudom, hogy tényleg következetes, kitartó munka egyre közelebb kerülni a célhoz, és hogy soha nem könnyebb lesz az út, hanem mindinkább nehezebb.

Amikor még nem tartottam ezen a tudatszinten, azt hittem, hogy a célba érés egyszeri, vissza nem forduló út, közben azonban rájöttem arra, hogy ez a folyamat nem maradhat fenn, ha minden nap nem teszek érte. Az is megtapasztalható a részemről, hogy minél magasabbra törekszem szállni, annál erősebb a sötétség, hiszen vissza akar rántani. Sajnos sokszor még sikerül is neki, de hiszem, hogy eljön az a pont, mikor eloszlik, mert kitartóan megyek előre. Amikor fájdalmas megtapasztalásaim vannak, már tudom, azért történnek, mert rávilágítanak azokra a lélekdarabjaimra, amik gyógyulásra szorulnak.

Az igazi élet ott kezdődik, ha levetjük a személyiség ruháját, és a lélek teljességének fényébe öltözünk. Ez a föld azért van, hogy közelebb kerüljünk a lelkünkhöz, hogy megtanuljuk azt meggyógyítani, és így minőségileg kapcsolódva hozzá, valódiságában birtokba venni.

Áramlunk.

Amikor leszülettünk, már döntöttünk arról, hogy bár nem fogunk rá emlékezni, de célunk, hogy elérjük azt, amire szerződtünk.

Most érzem a legerősebben, hogy tisztul a kép, mire vagyok hivatott, és hogy nem azért nem teljesedtem ki eddig, mert nem is az az út, hanem mert máshogy kell megközelíteni. Nem a jutalom, a hírnév, az elismerés, a követők száma a fontos, hanem maga a szerződés, az a zsigeri késztetés, ami a lényembe van írva. Eszköze vagyok egy nagy tervnek, ahogy mindannyian.

Nem vagyunk mások, mint a földre leszerződött értékes lélekajándékok, amik kicsomagolásra várnak, viszont nem az embertársaink fognak minket kicsomagolni, hanem az a felsőbb jó, ami hagyta, hogy vállaljuk a leszületést. A valódi munka viszont a miénk; felfedezni önnön értékünket, hozzájárulni, hogy mások javára legyünk, valamint a legjobban hasznosíthatókká váljunk, segítve azt a közösséget hazajutni, aminek a részesei vagyunk.

Ez a karácsonyi időszak is adott új felismeréseket. Mindig ad a csend; gondolatokat, érzéseket, megvilágosodást. Nem volt olyan pillanat elcsendesüléskor, ami ne vitt volna közelebb Önmagamhoz, a lelkemhez. Ráeszméltem arra, hogy az utóbbi időben nem a szeretet útján jártam, hanem hagytam, hogy elragadjon a harag, a kétség, a külső körülmények okozta sérülések, így mondva le ismét önnön erőmről, fényemről. Tudom, hogy még nekem is van mit meggyógyítanom a lelkemben, bár már nem ott tartok, ahol voltam, és ezért hálás vagyok az anyagi és nem anyagi segítőimnek, de szerényen bevallom, leginkább magamnak. Igenis kellettem ahhoz, hogy kijöjjek a betegségtudatból, és vállalva a régen elkövetett sok hibát, kihozzak az életemből valami nagyszerűbbet. Tanítottak, tanítottam. Azzá váltam, aki most vagyok.

Soha nem szükségszerű kattogni a miérteken, az idő emberi kapcsolatokba és helyzetekbe ágyazva megadja a felismerést, a megtapasztalást ahhoz, hogy azzá váljunk, akivé válnunk szükséges. Onnantól kezdve azonban, hogy leválunk a lelkünkről, lemondunk az igazi álmainkról, és elhisszük, hogy ez a föld a végső haza, elfelejtjük az isteni voltunkat, a végtelent.

Tudom, néha úgy tűnik, hogy a földi világ csak arra jó, hogy elfelejtsünk istennek lenni, pedig annál inkább egy tér arra, hogy tudjunk a teremtőerőnkre igent mondani, és így eljussunk a valódi rendeltetésbe.

Lényünkből szerződtünk ide.

Bár testbe zártuk a lelkünket, nem volt más a cél, mint megfejlődni a személyiségünket, hogy az leválva rólunk, tényleg isteni szellemé tudatosuljon. Kell ez a földi iskola ahhoz, hogy azzá formáljuk magunkat, akik valójában lenni akarunk.

Egykor tört darabokra hullottunk szét, de összeköt minket egy olyan kapocs, amit idők előtt az idők végezetig egymásért köttettünk, hogy végül mindnyájan az övéinkkel együtt elérjük a valódi hatalmat, a Szeretet útját.