Úgy érzem csitul bennem a zaj. Törekszem a benső békém kimunkálására. És valóban. Szükségem volt erre az egy hét pihenésre a szabadságom ideje alatt, hogy mélyen önMAGamba tekinthessek, és mégha úgy is látja a világ, hogy fel vagyok gyorsulva, valójában belül csendre intem a lényem.

Különben is ez a kulcs: nem figyelni, nem analizálni mi miért történhet kívül, mert amúgy is csak a benső Önvalóban való elmerülés hozhatja meg a várt és tartós boldogságot, a valódi békét és hatalmat, ami maga a Teljesség.

Én mondjuk nem szeretem a hatalom szót, hiszen arról nekem mindig a külső materiális javak, a versengés, az önzés jut például eszembe, amikor abban mérem a saját értékem, hogy mennyit és hogyan tudok birtokolni, valamint hogy kinél mennyivel előrébb tartok.

Én az alázat, szolgálat kifejezéseire jövök lázba, és ezeket figyelembe véve törekszem a célom felé. Már nem is tudom meghatározni, mi a célom, inkább „csak” érzem, de a „hogyan” még nincs meg. Töretlen hiszem, kialakul, ha elindulok az úton.

Egyelőre nem indultam el, csak hittem, hogy igen, amíg ugyanis ragaszkodom tudattalanul is a régihez, nem történhet meg a lényegi változás.

S hogy honnan tudom, hogy a régi munkál bennem?

Onnan, hogy az élet elém dobja folyton azokat az élethelyzeteket, amiket nem haladtam meg. Azok pedig nyilvánvalóan a múltam részei. Amíg nem döntök máshogy, nem is tudok haladni. Ugyanaz a döntés ugyanazokat a szituációkat kelti életre.

Tudom, hogy ott vannak azok a bizonyos negatív gondolatok és hangok, talán ott a kísértés is leragadni a réginél, csak a pillanat illúziójába altatva magunk, nem gondolva a hosszútávú következményekre.

Igen, gyarlóak vagyunk, de ha tudunk felelősségteljesen előre gondolkodni, és ennek tükrében TUDATOSAN választani/dönteni, akkor kezdődhet a TEREMTÉS útján a VALÓDI ÖnMAGunk csírájának elvetése.

Mikor azt hisszük, nincs adva a lehetőség a fejlődésre ( pedig akarunk), csak stagnálunk és éljük a mindennapjaink, valójában akkor is születnek megtapasztalások. Ha kicsit megállunk, és befelé figyelünk, megvizsgálva a bennünk dúló csatákat, gondolatokat, érzéseket, hangokat, késztetéseket, akkor ráébredhetünk arra, hogy akármilyen gyarlóak vagyunk, tudunk dönteni afelől, hogy hogyan tovább.

Az a legérdekesebb az egészben, hogy a gondolat bár lehet kísértő, de a választás mindig szabad. Ne gondoljuk magunkat önazonosnak az elme és a vágy játékaival, merjük megkérdőjelezni a zsigeri indíttatásokat ( a régi berögzült gondolati sémákból eredő gondolat, érzelem- és viselkedésvilágunkat, a szomjas, csalétek vágyainkat), feltételezve Önmagunkról a magasabb rendű jót! Ne a személyiségünk meghasonult formájával identifikáljuk a lényünket, hanem bízzunk benne, hogy a Lélek bölcsessége, és a szükségletei irányába való törekvés legyőzi a gyengeségeinket, betölti a hiányosságainkat!

Számos ember ragaszkodik egy képhez, ami nincs, vagy volt, csak elmúlt és nem fogadja el a változást, hogy most más utakra szükséges törnie, hiszen abból az egykori állomásból kihozta a legtöbbet, talán túlszárnyalta is azt. Én is így voltam.

Kapaszkodtam a régi énem erősségeibe, a letűnt céljaimba, közben elfeledkeztem a jelenről, arról, hogy már meghaladtam azokat, és ezek ugródeszkák csak egy nagyobb terv újabb szintjéhez. Mondok egy példát: Eleinte közismert író szerettem volna ( be se vallva magamnak, hogy a hírnév nagyon is motivál), ám már nem. Ráébredtem arra, hogy nekem az írás egyfajta eszköz ahhoz, hogy pont, hogy ne önmagamra gondoljak, hanem hogy valamiféle inspiráló üzenetet, felismeréseket adjak az embereknek, de azok közül is csak azoknak, akik tudnak velem azonosulni. A saját példám nem garancia mások boldogságára, hiszen egyéni útkeresők vagyunk a sajátságos megtapasztalásainkkal, de kollektív szinten mégis hatunk egymásra. Amilyen helyzetben ma én vagyok, úgy másnap lehetsz Te is. Az én fényem rávilágíthat a Te sötétségedre, vagy fordítva. Összekapcsoltság van.

Az utóbbi hónapokban nem nagyon írtam, mert nem forrtak ki bennem a gondolatok, sem az érzések, így a szavak sem. Túlságosan vitt magával az ár, de most, hogy volt lehetőségem lassítani, kaptam ismételt felismeréseket. Úgy döntöttem, nem tervezek már előre, hanem hagyom, hogy a pillanatnyi ráeszméléseim tapossák ki előttem az utat, miközben szinkronban haladok a szívemmel. Követem azt.

Elengedem a ragaszkodás érzését, a pillanatnyi, zsigeri vágyaimat, a néha visszatérő, gyarlóságomból eredő kísértéseket, a mostanában engem kínzó haragot, talán idővel a kisebbségi komplexumosat és kényszerbetegségemet is.

Törekszem, és olyan megnyugtató érzés számomra, hogy az Isten a legtisztább szándékaimat nézi ezen erőfeszítésekből fakadóan, az Univerzum pedig ezek szerint tart mozgásban és válaszol.

Az utóbbi időben megtapasztaltam a fényt, de a sötétséget is. Mindig dönthettem arról, hogy melyik felé fordulok. Sokszor a sötétség útja volt a könnyebb, mígnem saját magamat pofoztam fel:

Miért kell a sok rossz? Nem volt belőle elég?  Itt a fény, amiről annyi évtizedig csak álmodtál tudatosan-tudattalanul, és most eljött érted, te pedig konokul börtönbe zárod magad és kapaszkodsz a meghasonult személyiségedhez, a rég elveszett darabjaidhoz, a kísértő árnyaidhoz? ÉBREDJ FEL!

Elfáradtam. Nem tudom, hogyan tovább, azonban nem is kell tudni, és természetes az is, hogy ennyi befektetett energia után még jó lenne megpihenni. Mindenesetre hagyom, hogy vigyen előre az élet, s kíváncsian várom, mit tár elém, amit még meg szükséges haladni, ezáltal meggyógyítani Önmagamban. Ha jól figyelek, esélyem van arra, hogy büszke legyek magamra. Így talán szűnik a mások felé érzett haragom, a kisebbrendűségem érzése egyaránt, hiszen az munkál majd bennem, hogy akkor és ott, abban a döntéshelyzetben, ami volt, a világosságba vetett hitem mellett tettem le a voksom. Felszabadítottam magam, és ez elég garancia arra, hogy ezután a lehető legtöbbször, egyre gyakrabban TUDATOSAN kimunkáljam ÖnMAG-am, miközben másoknak is talán példaértékű lehetek.

Az én fényem a Tiéd is.