Néha elgondolkodom azon, vajon volt-e értelme a mélyről felküzdenem magam, ha ennyire egyedül érzem magam azóta is, illetve, ha folyton meg kell tapasztalnom, hogy sok ember csak állomás az életemben, és többségéhez el se ér az üzenetem. Mintha állandóan csak falakba ütköznék, mert nem lelnek visszhangra azok a gondolatok, amiket azért osztok meg, hogy hátha valakiknek azok segítséget, inspirációt, erőt jelentenek.

Úgy érzem, elfogytam, és lehet, hogy ebbe ennyi fért. Arra a pontra jutottam, hogy elcsendesülök és megtorpanok, talán vissza is lépek pár métert. Az is előfordulhat, hogy lemondok az évtizedek óta dédelgetett álmaimról, és megtanulom elfogadni, hogy nekem az élet más lapokat osztott.

Mélységes szomorúsággal tölt el, hogy mindazon szeretteim, akikben hittem, érdektelenek az irányomba, hiszen szemet szúrt nekik, hogy képes voltam velük ellentétben felállni, elérni erőfeszítéssel dolgokat. Nemhogy örülnének, hogy gyógyult vagyok (ez a saját gyógyulásukba vetettt hitet is adhatna nekik), inkább haragszanak rám, irigyek, közönyösek, némák felém. Elfordultak, és megint magamra hagytak.

Néha úgy érzem, addig voltam jó, amíg kiszolgáltam az igényeiket és lehetett belőlem hasznot húzni. Mihelyst a saját utamra ébredtem, sok-sok szenvedés, önmarcangolás, betegség, nélkülözés árán, már nem tetszik nekik a lényem. Nem játszom az általuk rám kiszabott szerepet, és így olyan útra lettem bocsátva, amin csakis magamra számíthatok.

Valójában mindig egyedül voltam, és ez talán most sincs másképp. Annyi, hogy már nem vagyok naiv, és jobban felfogom a súlyát. De inkább a kemény, ám tiszta és józan valóság, mint a meseszerű világ, amiben a számos hazug kapcsolat mély illúziókba küldve engem leszedál a hamisságba.

Elindultam egy hosszú, rögös ösvényen, hogy lássam a végén a fényt, de önmagamat találtam meg. Nekilódultam a kilátástalanságnak, hogy majd szabad utat nyerjek, ezzel remélve, hogy másoknak hitet adok élni. Ehelyett a kitaszítottság, a közöny, a csend fogad, legfőképp pedig a megértés hiánya.

Mindig szeretni vágytam, és azzal a céllal tornásztam fel magam a szakadékból, hogy majd szíveket érintek meg, sorsokat kovácsolok össze, valamint, hogy beteg lelkeknek adok felszabadulást. Most már tudom, hogy ez csak egy álomkép ebben az instant, kiégett kirakatvilágban. Sok munkám van abban, hogy embereket biztatok, hogy a hibáik ellenére lelkesíteni törekszem őket. De egyoldalú a folyamat, és nincs legtöbbször eredménye, ennek lévén lankad az erőm, és a motivációm is.

Bízom abban, hogy eljutok a teljesség azon állapotába, mikor nem fognak rajtam az emberek viselkedései, és tényleg egy magasabb jó érdekében 100%-os erőbedobással tudok előre haladni. Amikor is tényleg nem érdekel, kit érintek meg vagy kit nem, és az sem, hogy mekkora üresség kong körülöttem. Tekintve, hogy belül béke, elégedettség, teljesség, és ami a legfontosabb, örök fény van. Örök fény van, mert felismerem a szív és lélek egységének erejét, és ezáltal a szellemi megtisztulást is elérem. Az önhitelesség számomra a legfontosabb már, és ezen törekszem dolgozni.

Visszavonulok, hogy végre önmagam ereje, forrása legyek. Lehet, hogy jobb egyedül lelki remeteként élni, mint folyton, erőn felül közvetíteni valamit, amit nem akarnak meghallani az emberek, amire nem vevő a világ.

Egy értékrendjét vesztett világban, ahol a fény hiánya dominál, és ragaszkodnak is ehhez a sötétséghez, nem vonzó a világosság, és nem vonzó az sem, ha valaki arról „prédikál”, hogy mindenki a saját döntéseinek a következményét éli. El kell fojtani az igazságot, tabunak kell lennie, miszerint teremtőerőd van és meg tudod váltani magad. Nem kell másoktól függővé tenni az életed, a hangulatod, a döntéseid.

Mindig könnyebb a külső hatalomért versenyt futni, azt kitűzni ideaként. Könnyebb abba ringatni magát az emberiségnek, hogyha mohón és kapzsin birtokol, megoszt, manipulál, irányít, akkor bármit elérve tartós boldogságot tart fenn magának. Ez az egó ideája.

Egy tiszta szív nem akar háborúzni, játszmázni. Nem táplál rosszindulatot a másik felé, nem akar bosszút állni, sem haragra gerjedni. Legfőképp pedig nem akarja a hatalmat, a VALÓDI erő úgysem ebben rejlik. A valódi erő a szolgálat lenne, felismerve azt az egyetemes igazságot, megélve azt az egyetemes érzést, hogy egyek vagyunk, és amit magunknak nem akarunk, másnak se okozzuk azt.

Egyszerű, békés, szeretetteljes lehetne a föld, ha nem a magunk malmára hajtanánk állandóan a vizet, mit sem érdekelve minket, hogy mit érez, mit él át a másik személy.

Amikor már egy anya a gyermek, vagy egy gyermek az anya ellen „hadba indul”, vagy éppenséggel testvér a testvért „feladná”, ha úgy kívánja az érdek, akkor az a világ már tényleg csak arra lehet ítélve, hogy egy nap elpusztítva önmagát megtisztulást hozzon. Fényként mindig lehet munkálkodni, ott, ahol vagy, azokkal, akik nyitott szívűek rá, de nem biztos, hogy megéri már vakítani.

Visszatérek a kiindulóponthoz. Önmagamhoz. Ki szeretném munkálni magam annyira, hogy MINDIG tudjak önmagamból erőt meríteni a legnagyobb nehézségek közepette is. Amikor pedig eljön a teljes sötétség, akkor tudok így igazán fénye lenni azoknak is, akik szomjasak az igazságra. Az igazság pedig maga a feltételek nélküli, tiszta Szeretet.