Az életerő folyamatosan áramlik belém. Egyre inkább érzem, hogy új élet vár, és szép lassan elválik a jó a rossztól, a fény az árnyéktól.

Mindig lesznek átutazók az életedben. Tulajdonképpen Önmagad vagy csak Önmagadnak, mindenki más mindössze csak egy epizód, vagy egy ideig-óráig megírt történet, ami vagy megáld ajándékokkal, vagy tanulságot rejt magában.

Furcsa belegondolni, hogy régen még sajogott és magamba ittam, ha valaki megbántott, vagy csak egy voltam neki a sokból. Most már engedem, hadd peregjen végig a lelkemen a bántalom, majd távozzon vissza oda, ahonnan megszületett, létrejött.

Eljutottam arra a pontra, hogy a régi énemhez képest már hamarabb elfogadom, ha hirtelen változás történik, példának okáért mindazt az élethelyzetet, amiben egyszer valakinek valamit is jelentettem, mára pedig már pont én vagyok neki csak egy múltbeli fejezet.

Nem mindenkivel játszunk egy csapatban.

A társlelkek megtalálják egymást, és előbb-utóbb elkerülhetetlen, hogy felfedik, felismerik Önmagukat a másikban.

Az utóbbi időben is bebizonyosodott, hogy akiknek rám kell találnia, rám is fognak, lehet, hogy pusztán azért, mert a lényem bevonzza őket az életembe.

Tanulok tőlük, van, aki a mesteremmé is válhat akár, vagyis ezt a szerepet sejteti. Tanulok igen, az irigyeimtől is; erőt, hogy megbocsássak nekik, elfogadva őket olyannak, amilyenek, nem azon kattogva, hogy nem vagyok miattuk szerethető.

Tanulok a számomra kedves ismerősöktől is; a sugárzó szeretet erejét gyullasztják fel bennem, én pedig csak arra vágyom és várok, hogy éltethessem ezt a végtelen energiát. Másrészt az önzetlen, türelmes, mindig jót látó és jóra törekvő érzés ez, ami folyton segít nekem visszatérni Önmagamhoz, újra felismerni Önmagamban is Önmagam.

Új erők vannak születőben. Új dalok zendülnek fel. Új sorok íródnak. Új érzések kavarognak. új célok teremtődnek.

Úgy éreztem mostanság, hogy nagy nyomás helyeződött rám, de már tudom, hogy minden, ami pusztulásra ítéltetett, az új élet reményének ígéretével kecsegtet.

Futnak a projektek, és én egyre erősebb vagyok, valóban. Nem más miatt, nem azért, amiért régen törekedtem, hogy jobb legyen, egy férfiban, egy illúzióban mérve az életem. Jelenleg a saját – mondhatni – istenségem szeretném felfedezni, megugrani egy következő szintet, elérni, hogy koncentrált figyelemmel a rendeltetésemre nem is hogy rátaláljak, sokkal inkább arra ráhangolódjak és ráérezzek.

Rengetegen nyaralnak, én pedig sokat dolgozom.  Önmagamon és a mindennapjaimban a céljaim érdekében is. Mindenesetre hiszem, hogy amíg mások pihennek, addig nekem a kitartó munkám által valami csoda van születőben. Ehhez azonban én kellek; az én erőm, hitem, türelmem, kitartásom, szeretetem, először is Önmagam felé.

Kívánom, hogy a kívánságom meghallják, és a vágy tettekre váltva célt érjen. A forrás Bennünk van, én pedig mindennél jobban szeretném, hogy feloldódjak a keresztem terhe alatt, engedve, hogy a kihívások, fájdalmak, megpróbáltatások megerősítsenek, így törve utat a boldogságom felé, elfogadva, hogy ennek ez az ára.

Nem mindig értjük, sőt, számtalanszor nem, hogy mi miért történik velünk. Idővel bár összeáll a mozaik, mindig ott van Bennünk, a pillanatban a kérdés és kétely, hogy megéri-e tovább menni.

Hosszú távú utazásra váltottunk jegyet, így érdemes a céljainkat megcselekedni, Önmagunkat meghaladni.

Előfordulhat, hogy ott fent hibáztam, amiért leszülettem ide, de hiszem, hogy már nem a konokságom vezérel engem egy idő után, hanem a mérhetetlen alázat, hogy ne csak beszéljek, hanem hallgassak is, és ne a középpontban akarjak feltétlenül lenni, hanem a háttérben, mint csendes és bölcs figyelő, illetve, hogy állandóan ne vágyjak a dallam lenni.

Néha egy kósza hangként felcsendülni is érdem. Néha nem kell, hogy maga legyél a teremtés, csak egy eszköze a jónak.

Borítókép: unsplash.com