Úgy érzem, már csak egy tűnő varázs, ami egykor fogva tartott, de mára már lassan szertefoszlik. Úgy érzem, hogy egykor a mindent jelentette, mára összezsugorodik, és csak a képzeletemben néha fel-felpattanó szikra. Nincs miért lángra gyúljon, és szívkeserítően fáj.

Minden. Tudod mit jelent ez az érzés? Amikor az álmod, az életcélod, még ha nem is teljesül, ám benne van minden egyes ébredésben, és akkor is, mikor a fejedet a párnádra hajtod. Mikor az elsuttogott szavak helyett ordítanád, hogy nem tudsz nélküle élni, és ha nem válik valóra, célvesztetten, félemberként, vesztesként érhet csak a halál.

Minden. Hatalmas, mélységes misztériuma van, ahogy ezt a szót a lelkemmel kimondom. Úgy, hogy senki ne hallja, mégis tudjon róla a világ. Persze, van, aki érzi, hogy nem szabad hagynom az írást, annak ellenére, hogy konokul, a sok csalódás miatt fel akarom adni.

Erőmet vesztve futok az ismeretlenbe, és rohan velem a távolság. Elszakadok a családtól, az egykori barátokról, mindattól, amit igaznak hittem. De legjobban nem ez fáj, hanem a szenvedélyem immár csak lappangása, az erőm féltett rejtegetése, a lemondás önmagamról, és az ezekkel járó súlyos terhek.

Most lenne szükségem a tűzre, a tollra, a szavakra, az ihletre, viszont olyan, mintha kiszakítottam volna magamból azt a titkos darabot, ami folyton lázban tartott, és hagyott égni. Égni attól a vágytól, hogy eszeveszetten képes legyek élni, intenzív érzelmekkel túlfűtve és nagyokat álmodva.

Tulajdonképpen most is álmodom. Álmomban érzem, hogy szeretnek, és hogy sikerre viszem. Hogy az vagyok, aki mindig is lenni vágytam. Hogy É-L-E-K, és tiszta szívvel áramlok a boldogsággal. Hogy elismernek, mert én is elismerem magamat. Hogy nem szólnak a fejemben azok a bizonyos nyomasztó hangok, mert a szívem a lelkembe a hitet pumpálja bele. Hogy bennem és körülöttem mindig égnek a fények, így aztán én is ragyogása vagyok a világnak. Hogy nem vagyok se célvesztett, céltévesztett és félember sem, akit az álmok beteljesülésének hiányában gyötrődve talál a halál.

Valóban lényegiesül bennem a „dacból nem akarom”, de tiszta szívvel mégis el szeretném érni, hiszen ebben van a rendeltetésem a szívem hangja szerint.

Szárnyalok, forr a vérem, de ez nem valódi. Felébredek, és helyette izzad a homlokom, reszket a testem. Lehet, hogy bevégeztetett, mert talán többé soha nem létezhet itt e földön?

Lehet, hogy lassan beletébolyodok abba, hogy a vágyott ideám egyre messzebbre üldöztetik? Általam. Én vagyok a hibás. Vádolom magam. Aztán a dac és az önvád szépen eltűnik, miközben megszületik a remény, hogy valóra válik. Addig is, az álmomban viszem tovább.