Rám zúdult az utóbbi időben sok minden, és betegeskedtem is sokat. Valahogy nehéz elengedni a tudatot, hogy akárhogyan is törekszem, az Isten másfele vezet, mint amerre én vezetném magamat. Pedig Ő tudja, hogy valójában most minek kell, illetve érdemes történnie, hogy meghaladjam önmagam. Talán még mindig görcsösen ragaszkodom emberekhez, helyzetekhez, ideákhoz, amik nem is az én életem részei kellene, hogy legyenek.

Ahhoz, hogy beteljesítsem a céljaimat, elkerülhetetlen a befektetett sok-sok óra, a kitartás, a türelem, az alázat. Amíg ragaszkodom a régmúlt idők fájdalmaihoz, a kifogásokhoz, hogy most is általuk könnyebb legyen, addig nem is várhatok fejlődést, javulást. Amíg olyan személyekhez kötődöm, akik rég félvállról kezelnek, hogy is gondolhatnám, hogy hozzám méltóakat fogok találni?

Tisztelnem szükséges magam annyira, hogy kitartok a felismeréseim mellett, emlékezve rá, azok vezetnek folyton feljebb és feljebb, egy tisztességes életszínvonalra. Ugyanazért az energiabefektetésért és gondolatokért ne várjak megújulást, valamint haladást.

Sokszor nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy mi azt fejből elkönyveljük, hogy úgy lesz. Nagyon sokszor igen, közbeszól az élet, vagy meghív valami másra.

Szükséges tudatosítani magunkban, hogy MINDEN értünk van, és ebben bízva őszintén merjünk önmagunk lenni, vállalva, hogy ez nem mindenkinek lesz megnyerő.

Előfordul, hogy ezzel szemben betegségeket gyártunk magunknak, hogy azok alibiként visszatartsanak minket a komfortzónánkban, hogy legyen mire fogni az egyhelyben álldogálást, hogy addig se kelljen előrébb lépni az ismeretlenbe, hogy legyen kibúvó, illetve mentség meg nem lépni, meg nem haladni egy adott élethelyzetet. Velem is ez történt. De most már szép lassan megtanulok hátradőlni, mikor sodornak az események, nem pedig rájuk feszülni. Nem azért, mert nem érdekel és jó sodródni, hanem mert hagyom, hogy az élet tegye a dolgát. Közben persze megteszem a tőlem telhetőt, de tanulom, elfogadom, hogy NINCS mindenre hatásom, ha konokul abban a hitben is szeretném ringatni magam, hogy van.

Igaz 2 hetembe telt, de meggyógyultam. Mondanám, hogy ismételt tanulópénz volt, de inkább megerősítés, hogyha nem kontrollálom a gondolataimat, hamar beköszön a zuhanás. Nehéz felépíteni a tudatos életet, s még nehezebb néha megtartani. Mikor azt hinnénk, eleget tudunk, s már minden könnyebb lesz, akkor jönnek az újabb próbatételek, hogy akarjuk-e igazán az ébredést, a célokat, az önmagunk meghaladását, vagy csak néhai fellángolás, hogy többre akarjuk vinni, amúgy meg vonz a langyos víz…

Sajnos engem is most vonzott. Egyszerűbb volt elfeküdni megint, és betegségtudattal keresni az enyhülést, mint keményen beleállni a megmérettetésekbe.

Az öntudatra ébredésnek viszont rendkívüli ereje van: ha néha meg is zuhanunk, mindig gyorsabban talpra tudunk állni, mert már tudjuk, mi az ára annak, ha sokáig hagyjuk magunkat temetni.

Két lábon állok újra. Kizárom, ami nem szolgál, és cselekszem. Ha sikeres szeretnék lenni, amúgy sincs B opció. Nem kattogni kell, és várni a jeleket (ahogy eddig tettem), hanem tényleg engedni, hogy beletáguljak a létezésbe.