Nem vigasztalt semmi és senki. Egy csődnek éreztem az életem. Bár minden reggel írtam a megerősítéseket, hogy minden a javamra történik, és hogy az élet mindig a megfelelő időben a megfelelő helyre helyez engem, mégis belül hatalmas űrt éreztem.

Volt, ami betölthetett volna, de nem érkezett, s volt, ami megfosztott a szabadságomtól, ugyanakkor biztonságot adott. Legbelül éreztem, magamnak kell kitaposnom az utat, úgy szükséges kitörnöm, ahogy senki másnak az írói pályán, hogy felfigyeljenek rám, és vonzásba kerülhessek a szeretet és a pénz bőségével.

Mert igen, sokszor szerettem volna megfelelni másoknak, hogy szerethető legyek, de már úgy érzem, ha valaki menni akar mert önmagam adom, azt nem tartom vissza. Előfordult, hogy nem kellettem szerelmeknek, barátságoknak, családnak, mert az írás a hivatásom, s írónak lenni számukra nem áldás, hanem átok.

Többre vagyok hivatott, mindig mondják, akik látják bennem az értéket, pedig számtalanszor nem is karrierre vágyom, hanem szeretetre, elismerésre és megbecsülésre, illetve olyan emberekre, akiknél látom, hogy a szavaimnak, a tapasztalataimnak értéke van, és nem az értetlenség uralkodik az irányomba rajtuk.

Néha felmelegíthetne egy apró szó, egy tiszta kisugárzás, egy szenvedélyes lélek, egy értő szellemtárs, aki tényleg érezni akarja a lényem, ahogy a lelkünk összeér. Ahogy…a szív a szívet perzseli, és lángra lobbanhat a képzelet, megállítva ezzel ezt a rideg, felszínes kirakatvilágot. Van, hogy az illúzió és a tudat is elég, hogy szeretve vagyunk, hogy értékként gondolnak ránk, s hogy számít, mit érzünk és gondolunk.

Az utóbbi idők pofonjai után elmondhatom, hogy kellőképp elfáradtam, de nyilván bennem az éltető hit, hogy csak a megpróbáltatásaim által nőhetek fel a feladathoz. Ennek ellenére megesik egyre többször, hogy feszült vagyok, mert bekapcsolnak a hangok, amik azt súgják nekem, senki nem ért, nem érez velem együtt, s nem is hallgatnak rám, nem képviselek számukra értéket. Néha mintha a levegőbe beszélnék, néha mintha csak a csend lenne a társam.

Egyszer olvastam egy cikkben, hogy az írói magány kegyelmi kiválasztottság, de már inkább száműzöttségként élem át. Pár kedves üzenet, melengető szó, virtuális ölelés jutott nekem, amik emelnek a mindennapokban, ám azok is csak ritkán. Mégis hálás vagyok értük, mert életben tartják a lángot, az érzést, hogy van értelme tovább menni, mert sohasem tudhatjuk, ki vár minket az út másik oldalán.

Ma reggel például kaptam egy üzenetet egy alig ismert, valójában nem is ismert ismerősömtől: „Ölelést küldök neked, mert ma, holnap, és mindig gondolok rád”.

Elképzeltem, milyen érzés lehet, amikor egy ilyen és ehhez hasonló érzelmes mondatokat napi szinten hallok. Mennyire feltöltene energiával, tűzzel, élettel! Mennyire szomjazom!

Hiszem, eljön az idő, amikor megértenek, amikor vágyják a társaságomat, amikor annyira szeretnek, hogy igénylik a közös időt, és félnek elveszíteni.