Egyre fájóbb kiadni a kezemből azt a sok pénzt, amit az írói karrierembe ölök bele.

Ha belegondolok, abból az összegből lehetett volna például egy felújított, takaros kis otthonom, és minden egyéb más, ami tuti, hogy egyszerre kamatozik, és látszata van. Lehet, hogy ilyenkor mamám hangjai kapcsolnak be bennem, miszerint már mennyit belefektettem, és úgy sincs jövője. Bánatos vagyok, mert nagyon hosszú az út, sokat kér, és egyelőre keveset ad.

Aztán eszembe jut a hit a láthatatlanban, a hit, aminek a jutalma, hogy eljön a nap, amikor láthatóvá válik, amikor nemcsak a gondolataimban, hanem a fizikai térben is megjelenik a vágyott idea. A hittel életben tartom, és mivel az emlegetett hosszú út alatt folyamatosan éltetem a lángot, hinnem szükséges, hogy ha lassan is jön el, eljön és akkor nagyot üt.

Csak pénz, pénz…Sokat nélkülöztem, és jó lenne néha még minden másra költeni a pénzt, mint pont az írói pályámra. A párom mondta, hogy sokszor nehezebb a pénzt félre tenni, mint elkölteni. Égeti a zsebünket a pénz. Ez a mentalitás engem is jellemzett, hiszen a családban is ezt láttam: költsük, amíg van, éljünk máról a holnapra.

Aztán egyre tudatosabbá váltam, és lassan megtanulom, hogy befektetni a láthatatlanba-abban bízva, hogy láthatóvá válik- még mindig nemesebb dolog, mint hagyni, hogy elfolyjon a pénz. A családom a túlélésre rendezkedett be, és gyengék ahhoz, hogy hosszú távon gondolkodjanak, kitartsanak. Én más szeretnék lenni, még ha néha be is kapcsol az a hang, hogy költsek, amennyit csak nem sajnálok. Na, és persze ki sajnálja, ha eléri a sok manipulatív reklám és marketing…

Most nem hibázhatok. Annyiszor elaltattam az álmaim! Ha nem is teljesülhet mindegyik, legalább egyért harcoljak meg, de azt NAGYON! Az pedig az írás.

Eleinte a hírnév vonzott, most már egyre kevésbé. Nem szeretnék híres lenni, nem is érzem még képesnek magam rá. Soha nem érdekelt a pénz, talán ez volt a baj. De most sok célom van, és azokat finanszírozni kell. Annyi keserédes év és nélkülözés után megérdemlem, hogy magamra is gondoljak, félretéve, hogy kire milyen hatást gyakorlok. Bevallom magamnak, akármennyire vágyom végre magamra gondolni, még mindig az a legnagyobb álom, hogy hatást gyakorolhassak másokra. Csak igen…arról nem kapok visszajelzést, nincs látszata, csendben történik. Egyelőre. Az ember azonban egyszerre akar mindent, türelmetlen és követel. Gyermekkorom óta írok, de most kezdi kiforrni magát, és mégis…nem bírom kivárni a beteljesülésnek szabott időt.

Nyugalmat szeretnék és biztonságot, ennek ellenére úgy érzem, meg kell harcolnom ezért a célért, ami számtalanszor-az ember nem is gondolná-de nagy árat követel. Nekem nincsenek szponzoraim, nem karolt fel senki eddig sem, a magam erejéből, a pályázaton elnyert győzelmeimből kezd megszületni a karrierem.

Szükséges rendeznem a viszonyom a pénzzel, mert a pénz ott szeret lenni, ahol biztonság és az irányába való megbecsülés van. Így nem lehet hozzáállni, ahogy én tettem: Nem érdekel, mehet, ahova akar, csak mindig azt fedezze, ami épp szükséges. NEM!!! Szükség van rá, mert pénzből élünk, és ha elismerem a fontosságát, áramlani fog. Ugyanakkor mindig vissza szeretnék adni a világnak is, a semmiből pedig nem lehet. Már nem fogom ingyen elosztogatni a könyveimet (sokan sajnos elvárták), nem leszek túl naiv. Aki fontos, az fektessen a gondolataimba bele materiálisan is. Rengeteg pénz…rengeteg, ami elment a könyvkiadásra, és az antológiákba való bekerülésre. Ezeket pedig fedeznem KELL!

Bár mindezek fényében is a követőimre való hatásgyakorlás az első, hogy segítsem őket, bátorítsam őket, emeljem őket, élményeket, érzéseket, tapasztalatokat adjak át, de nem hagyhatom, hogy újra a semmi szélén táncoljak, és ne tudjam az igényeimet kellőképp fedezni.

Az álom él, mert élni akar, és szükséges hozzá forrás.

Köszönöm a megértéseteket.