A napokban érdekes dolog történt velem. Facebook-on felkeresett egy férfi, hogy a néhai feleségére emlékeztetem. Először azt hittem, hogy kamuprofil, így óvatosan közelítettem meg a dolgokat. Még most is elővigyázatos vagyok, ugyanakkor vágyom az új emberi kapcsolatokra, amik okkal kialakulnak az életemben, és hoznak magukkal valamiféle felismerést, tanulságot. Akár áldást is. Nem adom fel a reményt, hogy eljön a pillanat, mikor nekem is vannak barátaim. Amíg azonban magammal nem békélek meg, másokra se szeretném vetíteni a kétségeim. Szóval a férfi…

„Gyönyörű arcod néhai feleségem, Mónika arcára emlékeztet”.  Sokszor érzem úgy, hogy az életemben nem történik semmi különös, de ha történik, akkor tényleg történik és üt. A kishitű lelkemnek jól estek ezek a szavak, és elképzeltem, hogy talán van jelentőségem az életben, és akár formálhatok más sorsokat is.

Nehezen állok ugyanis be az alkalmazotti létbe, nem találom a helyem. Én sorsokat szeretnék átírni, nem pedig egy lenni a sok közül, sokkal inkább olyan valaki, akire emlékezik a világ. Nem tartom magam nagy embernek, se sikeresnek, de ha már a környezetemben maradandót alkotok, nekem az mindennél többet érő beteljesülés. Néha úgy érzem, azért születtem le, hogy eszköze legyek egy feljebbvaló erőnek, ami megszólal általam.

A napokban visszaolvastam a készülő legújabb könyvem, a Fénymunkás pár sorát, és olyan, mintha nem is én írtam volna, s talán nem is. Más íratta le velem onnan fentről. Előfordulhat, hogy nagyobb fontossággal bír az életem, mint azt gondolnám.

Mi van akkor, ha a születésünk előtt már eleve el van rendelve, hogy mi a küldetésünk, a hivatásunk, amire születnénk, ha hinnénk?

A páromnak ma reggel elmélkedtem arról a kávézóban, hogy mi van akkor, ha mindnyájunknak vannak sajátos talentumai, amiket, ha fejlesztünk, ott az esély, hogy kitörjünk az átlagból. Szerintem így van. A hit a motor, a szándék, hogy megtesszük. Ha nem teszünk meg eleget, vagy nem úgy, ahogy szeretnénk, biztos, hogy akarva-akaratlan betegséget generálunk magunknak. Elfojtások, a sok „mi lett volna, ha”…

Igen. lelkünkből választjuk a megbetegedéseket is, a sorsunkat is, azt, amit elérünk és amit el akarunk érni, valamint azt is, akik voltunk. Ezek véleményem szerint olyan lépések, amik akármilyen rosszul is végződhetnek, a fejlődésünk szolgálják, ha (mint többször említettem) beépítjük őket a jellemünkbe.

Egyre több spirituális könyvet szeretnék tanulmányozni, hogy a szomorú időkben is érezzem, ott a lehetőségem a gyógyulásra, az érzelmi feltöltődésre, arra, hogy elhiggyem, magasabb céllal érkeztem én is, s hogy ne adjam fel. Mert igen, sajnos néha feladnám.

Rossz érzés, hogy nem sikerül kiugranom íróként a megkövesült környezetemből.

Lehet, hogy nem teszek meg eleget? Vagy szimplán csak hinnem lenne szükséges?

Készíteni fogok egy motivációs falat ( vision board), ahova kitűzőm a vágyott céljaim. Ha más sikeres embernek bevált, nekem is beválik. De ahhoz hittel kell felruháznom, mert ha nem adok energiát neki, holmi felesleges akár gondolni is rá, hogy sikerül.

Hitetlen ember még nem ért el célokat. Maximum másra mutogat, hogy átruházza a saját teremtésének felelősségét másra. S jönnek az okok, a kifogások, hogy miért nem jobb neki. Hát nem, hiszen mindenki más a hibás, csak ő nem….a kormány, a körülmények, a neki kiosztott lapok.

Lelkünkből választjuk a sikert is, mert akiben ott az égő vágy, és kész rá, tesz érte, az meg is teremti magának.

Kérdés: Inkább mást okolva, elfojtásokkal élve csupán félemberek vagyunk lelki/fizikai betegségben, vagy merünk az álmainkért tenni, mint akik mindent elsöprő lelkesedéssel örök gyermekek tudnak maradni?

Vegyük észre az élet biztató jeleit! Néha csak egy apróság ér minket, de lehet, hogy benne az üzenet: Értékesek, szerethetőek, gyönyörűek, fontosak vagyunk, s hogy valahol valamiképpen számítanak Ránk.