Nem akarok nyűg lenni, nem akarok lenni teher,

hogy aztán más majd ne bírjon el.

Én, ki otthontalan igazságát éli minden nap,

és nem találja az útját, csak látszólag halad.

Kinek amije van, másnak lehet, hogy siker,

de éjjelente belül több részre szakadva alszok el.

Most zaklató képek békétlenséget hoznak nekem,

most ó, gyermeteg lelkem, a tiszta kalandokat elfeledem!

Most zúgó fejjel és fél szívvel megoldásokat keresek,

de hibába törekszem folyton, félelmektől szenvedek.

Lehet akármennyire parányi hiba, bennem az egy egész,

és bűntudattal gyötröm magam, hogy nem vagyok kész,

az életre, a tanulásra, a fejlődésre, semmire, amit szeretek.

Hűtlenül tagadom magam, ezért mások is szívesen tagadnak meg.

Nem kaptam sokszor megértést, csak kevés lélek fogadott be,

s mikor őszintén tükröt tartottam, megállt az idő vaskereke,

és én egyedül maradtam, értetlenségemben okoltam magam.

Veszteséggé írtam a sorsom, és ami számított, azt hagytam.

Szeretek, de visszhangot ver a csend az út másik oldalán,

amúgy is külön vagyunk, de még a fal is köztünk tán.

Tudom, hogy aki magát el nem fogadja, otthonra nem talál,

de mikor meg önmagam voltam, irigyeim voltak maga a halál.

Az érzés, hogy egyszer majd visszatérek én is élni,

értelmet ad tovább, a nehézségek közepette küzdeni.

De addig, addig eltitkolt rettegésben őrzöm az álmot,

és kívánok mindenkinek, aki nem szeret, s elfeledett már; boldogságot.

Kiss Viktória