Hiányzott az apai biztos oltalom, de az anyai öl melege is.

Ahogy egyre magasabbra jutottam, annál jobban zavart a családom tudatszintje. Nem azért, mert elfelejtettem, honnan indultam, hanem mert bosszantott, hogy nem tudok rajtuk segíteni. Letették a voksukat egy bizonyos életvitel mellett.

Az, hogy a saját életüket eltemették, még jól esett volna, ha legalább tiszta szívvel az enyém iránt érdeklődnek. De szokták mondani, mindenki abból ad, amije van, és hogyha magukat nem tudják szeretni, hogyan várhatom el, hogy a saját lányuk élete érdekelje őket?

Nem azért írok posztokat a családommal kapcsolatos fájó tapasztalataimról, mert hobbim őket lebecsmérelni, hanem mert szeretném elmesélni, hogy talpra lehet állni akkor is, mikor nincsen érdemben támogató környezet. Az ember mindig találhat lehetőségeket, új utakat, célokat, embereket, amik és akik tovább segítik őt az életútján.

Amikor az első igazi álmom megszületett, hogy író szeretnék lenni, nem állt mellettem senki.

Amikor először voltam lelkes ezen célom iránt, egyszerre hagyott hidegen mindenkit.

Volt…tudod…hogy nem szerettem volna élni. Borzalmas érzés ugyanis azt tapasztalni, hogy benned lángol a tűz, ami tarolna mindent, de akik körülötted vannak, pont nagyon nem érdekli őket veled kapcsolatban majdhogynem s-e-m-m-i. Ha igen is, csak a felszínek ütköznek, de nincs bennük minőségi tartalom, pillanat, élmény.

Furcsa, amikor úgy érzed, nemhogy te nem vagy biztonságban, de még szinte te fogod az ő kezüket.

Pedig ki ne szeretné a szülői menedék biztonságában tudni magát? Néha jól esne az apai óvó tekintetre, vagy az anyai gondviselésre bíznunk magunkat.

„Nincsen apám, se anyám…”

Bűn, ha egyre többször így érzem?

Az új élet kapujában állva többször megtorpanok. Volt, hogy el is szalasztottam kitűnő esélyeket a szép, emberhez méltó életre. Hogy miért? Mert hagytam futni bennem a szegénységtudatot, a középszerűség tudatát, hogy álljak meg, mert messzebbre amúgy se vagyok képes menni.

Amikor megtanultam, hogy csak magamra számíthatok, felfedezve a saját erőm, már legalább nem botlottam el tőlük; megálltam két lábon, amiken aztán szépen lassan elkezdtem járni. Még nem tudok futni a megkezdett pályámon, de bízom benne, hogy megtöröm a hatalmat a múltam felett, és tudok felemelkedni oda, ahol valóban a helyem van. Nem érdemes menekülni, az egykori költözésemmel rádöbbentem. Aki belül békétlen, mindenhol az, mindenhová magával viszi ezt a belső „tébolyt”. Szükséges elfogadni, hogy van, amire nem kell, hogy hatásod legyen, hiszen más terepe azt megoldani, helyrehozni és újraépíteni.

Ő rajtuk sem tudok segíteni, így jogos, hogy távolról választom az irántuk való feltétel nélküli szeretet. Ilyen esetekben ugyanis a közelségük megöl. Mérgező. Bántó. Tapasztalat.

Ijesztő belegondolni abba, hogy magadtól kell teremteni, mert nem áll mögötted az atyai és anyai oltalom. Ugyanakkor ez hoz felemelkedést, gyógyulást, jellemfejlődést, hogy aztán erősebb legyél az átlagnál, azoknál, akik megkaptak mindent. S bár, jóllehet, neked erődön felül harcolnod és építkezned kell, ennélfogva többre is vagy hivatott.  Én ebben hiszek.

Fájt, hogy minél távolabb kerültem tőlük, de törvényszerű kellett, hogy a saját gyógyulásom érdekében így legyen. Akkor még nem tudtam, milyen emésztő a csend. A szülői támogatás nélkül eltöltött idő. A szeretethiány. A tekintetükben az a bizonyos soha nem látott tűz. Azt tényleg soha nem kaptam meg.

Fájt igen a távolodás. A ki nem mondott szavak, a meg nem élt érzések és élmények.

Leginkább a lelkünk közti űr. És a csend, amit lehetett még hova fokozni…

Kiss Viktória