Felerősödik bennem a fájdalom, hogy a tudatlanságotok megöl Benneteket.

Rossz látni és kegyetlen érzés, ahogy megelégedtek a középszerűséggel, mert elhiszitek, hogy nektek ennyi jár.

Muszáj nem szembe mennem veletek, hiszen eddig sem értek semmit a játszmák, a felesleges erőlködéseim, hogy jó útra térjetek. Ugyanúgy kompenzáltok, hajhásszátok az életet egy illúzióért, s közben elfelejtetek élni, eltemetitek, amik igazán ti vagytok és lennétek, ha hinnétek az álmaitokban.

Csodálkoztok, ha fizikai fájdalom marja a testeteket, amikor a lelkiekben felőrölitek magatokat. S rossz a szájíz, szenvedés minden perc, amit a kirakatéletben töltötök, de nektek ez kell. A kényelem. A komfortzóna.

Minél messzebb kerülök tőletek, annál jobban feszít szét a kín, hogy milyen életet választottatok.

Én nem szeretnék kifogásokkal élni.

Én nem szeretnék megmaradni átlagosnak.

Én szeretnék élményeket gyűjteni.

Tudom, hogy a rántott húsnak jó az illata, így finom a vasárnapi ebéd. Megnyugtató, ha bőven meg van rakva a tányér, s kellemes az érzés, hogy néha összejárunk.

De hogy mi zajlik legbelül? Egyikünk se tudja a másik csatáit. Peregnek a klisétémák, és elfelejtjük, hogy megkérdezzük a másiktól: mennyire szeret élni. Egyáltalán; szeret élni?

Nincs közös emlék, csak egyéni sztorik. Ki mit tapasztal a munkahelyén, holnap milyen lesz az időjárás, a TV-ben mi várható. És a tudat felemelő. Felemelő, hogy kijön a szó, hogy megszületik egy személyes történet… Közben nem teremtődik meg a lényegi pillanat és az „értelek” tekintet, amiből tényleg mindenki felismeri egymást.

Ízlik a hús, kevésbé a pillanat.

Szeretlek Titeket. Ez a szeretet azonban lassan elpusztítja bennem mindazt, amit gyerekkoromban hittem. Hogy minden idilli, hogy van értelme hinni nektek és bennetek, illetve, hogy jó, és ennél csak jobb lesz minden.

Kettős érzések vannak bennem. Szeretem, hogy veletek lehetek, de fáj, hogy fokozatosan semmivé lesz, amiben kiskoromtól kezdve bíztam.

Leépül a tudat, hogy elnyomhassa a benső dilemmákat, érzéseket, fájdalmat, és a gondolataim.

Leépül, hogy ne kattogjon, csak cselekedjen, mint egy önműködő gépezet.

Nincs teljes szívvel való odaadás. Nem lehet. Élni kell nélkületek, távolról szeretni titeket.

Hamar jön a változás, és én egyre távolabb kerülök.

Minden, miben hittem? Attól új utakra menekülök.

Kiss Viktória