Ha rossz környezetet választasz, tudat alatt is meg fog mérgezni az.

A hamis barátságokat, az érdekkapcsolatok valamivel könnyebb lezárni, mint végignézni, ahogy maga a közeli szeretteid élnek a tudattalanság homályában. Vagy feláldozod magad értük, vagy józan belátással távolról szereted őket. Ez hatalmas dilemmát okoz legbelül, hiszen mégiscsak bennük térsz úgymond haza. Olyan, mint amikor lelkes szívvel eldöntöd, hogy kimersz állni az álmaidért, annak ellenére is, ha nem szeretnek, vagy éppen megalkuvóvá válsz, hogy elfogadjanak. Mintha a szíved szakítanák ketté, olyan harc ez a lelkedben.

Gyermekként ugyanis máshogy láttad a körülötted lévő világot, hittél abban is, ami talán nem is az volt, mint aminek látszott. Szeretni vágytál ott is, ahol már rég nem volt értelme, mert a fényedet bedarálta a túlnyomó részt uralkodó sötétség. Felismerésekre szeretted volna váltani a fájdalmat, hogy a boldogság tudata hassa át a szeretteid, és tényleg; önfeledten is éljenek. Nem voltak azonban minőségi közös pillanatok, se egy nyugodt, összetartó közeg, amiben fejlődhettél, illetve fejlődhettetek volna. Így kezdődtek a burkolt traumák, az elfojtások. A kompenzáció, a veszekedés, a harag és a rosszindulat következményeként.

Vajon milyen lehet az az élet, ami szárnyak nélküli, ami csak úgy tudattalanul lebeg, ami maga a halott világ?…

Képzeld el, hogy csak Te akarsz repülni, mindenki más azt szeretné, ha elhinnéd, hogy velük együtt csak zuhanni vagy képes! Megtennéd, hogy kiállsz magadért? Hogy az égre nézel, és felemeled a szárnyaid? Hogy búcsúzásul-bár könnyeket ejtve- de figyelmezteted őket arra, hogy ha már segíteni nem tudtál, legalább ne felejtsék el, hogy szereted őket egy életen át? Akármit tesznek, akárhogy teszik. Végül is TE VAGY a tudatos…a szárnyait bontogató.

Nem érdekes, ki mit gondol. Te érzed, hogy neked fáj a legjobban, hogy szabályosan szenvedsz a tudattól; NEM tudtál rajtuk segíteni. És nem is tudsz soha. Csak néha hazatérsz megfáradtan, éppen csak hogy megrezegtetve a szárnyaid, mert tudod, nem érdemes ott repülésről tanúságot tenni, ahol ragaszkodnak a földhöz ragadtsághoz.

Aztán megtörténik. Elrepülsz, talán végleg. Már nem lesz onnantól kezdve hazaút. Csak az emlék, s talán a nyomorult tudat, hogy nem tudtad őket egy élni érdemes életre megtanítani. Cipeled a súlyt, nehéz a teher. De NEM adod fel…Ráköszönsz az álmaidra, azok pedig befogadnak Téged. Újra eláraszt a melegség, és már NEM is vágysz hátrafelé tekinteni.

Amit tudsz, megteszel, ha hallod a hívó szót, ám tisztában leszel azzal is, amivel már rég: hogy fényként élni csak ott érdemes, ahol értékelik, és ahol őrzik a melegét…

Kiss Viktória