A csillogás a válasz. A fény a szemedben, a figyelmes csend a szádon, a titkos, de sokat sejtető, szolid kisugárzásod. Minden meg van Benned, ami ahhoz szükséges, hogy fény legyél a sötétségben, a világosság szeme a komor tekintetek homályában. Igenis lehetsz az a személy, aki megtöri a mindennapok szürkeségét pusztán azáltal, hogy a színre lép és megjelenik. Ha tudnád, hány emberben hagysz nyomot egy szimpla mosoly, egy kedves szó, egy segítő gesztus által, biztosan sosem hagynád abba a ragyogást. Nemcsak az ő életük változna meg másodpercek töredéke alatt, de Te is felszabadulnál.

…Érezted már úgy, hogy beléptél valahova, és vibrált az atmoszféra? Hogy hirtelen csend lett, és torkon akadt a szó? Hogy minden jelenlévő ember csak bámult Rád, mintha nem is erről a földről lennél való?…

Hatással voltál rájuk.

Számtalanszor ugyanis egy váratlan beköszönő néma pillanat, egy-egy kósza, vagy zavart mondat árulja el, hogy megérkeztél, hazaérkeztél az adott momentumba. Ott pedig összetalálkoztál másokkal; őket is a fényre hívtad.

Volt olyan időszak, amikor nem értettem, miért fogad csend, mikor hatalmas energiamezővel berobbanok valahova. Aztán ráébredtem.

Képzeld el, hogy nyilvánvaló valahol a betöltetlen űr, az érzelmek csekélysége, a sivár élet, és Te jössz, majd meglepő módon óriási erőket mozgósítasz oda. Te nem lennél meglepett a nem mindennapi energiáktól, amik egyik pillanatról a másikra felforgatják az életed? Dehogynem…

Van, hogy azt hisszük, hiába minden, nem számítunk senkinek. Az is előfordul, hogy a sötétségnek ezen hangja mást is mondat velünk; jelentéktelenek vagyunk a világnak, nincs értelme a maradásra…

Hazugság. Amikor magadba fordulsz, másoktól is megvonod a fényt, azt a csodát, amit nekik adtál. Olyankor feladod magad, és elfelejtesz csak úgy ragyogni. Megadod magad a sötétségnek, fogságba vonulsz és nem érdekel semmi. Kiég a lélek, kialszik a fény a szemekből, fásultan és erőtlenül vonszolod magad előre. Lélekben nem vagy ott, ahol máskor szárnyakat bontottál, és megannyi zord, reménytelennek tűnő helyzetet olvasztottál fel a csillogó szempárjaiddal, a hiteddel, a kitartásoddal, a szimpla lényeddel.

Hidd el, rendkívüli vagy! Azért szeretnek, mert csak úgy létezel és Önmagad vagy, mert amikor hív a sötétség, Te akkor is a fényt választod, és embert próbáló erővel fellendíted magad.

Volt, hogy nagyon nehéznek éreztem a keresztet. De, amikor belül megtörtem, kifelé akkor is a világosságot sugároztam. Kérdezheted, hogyan sikerült mindez? Talán azért sikerült, mert amikor levetkőztem magamban minden gátat, és tudtam, hogy nem lehetek már annál mélyebben, ahol vagyok; felértékelődött minden.

Rájöttem arra, mennyire a kis apró dolgoknak tűnő elemekből áll össze egy múló pillanat örökízű mámora, egy pillanat, ami aztán végleg beírja magát a sorskönyvekbe.

Azt kívánom; vállald fel Önmagad és tégy úgy, mint ahogy a legboldogabb pillanatokban tennél, amikor nem számít a holnap aggodalma, a múlt terhe, mert az adott percben vagy, építesz, varázsolsz, cselekedsz; alkotod a maradandónt, azt a nyomot hagyó időt, amiről minden általad érintett ember már nem feledkezik el sohasem.

Szokták mondani, hogy nem a szavaid, de nem is a tetteid azok, amelyekről eszükbe jutsz az embereknek. Inkább az érzés, amiket bennük hagytál; azok hagyják maguk után a nyomot…

Nincs hát hiába semmi sem. Ami neked egy egyszerű, könnyed mozdulat, valakinek lehet, hogy a ma időtálló csodája. Ha már nem bízunk számtalanszor magunkban, ha már feleslegesen generáljuk a problémákat, ha már drámákat írunk happy endek helyett, akkor érdemes elgondolkozni azon; vajon így hogyan hatok magamra és a világra?

A legjobb gyógyír minden nehézségre a ragyogás.

Igen.

A csillogás a gyógyszer, a kedélyjavító. A válasz.

Kiss Viktória