A kukában landolsz. Elfogytál bennem. Mondanám, hogy évek hosszú sorát vetted el tőlem, de nem lenne igazságos. Áldásból tanulópénz lettél, és megneveltél erősnek lenni akkor is, mikor törékeny lelkem maga maradt, mikor nem tudtam két lábra állni, csak térdelni. Leborulni könyörületért, kegyelemért, reményért, hogy legyen tovább…

Mondják, hogyha valamit hátrahagytál, nem fáj rá gondolni, nem fáj beszélni róla, és eszedbe se jut emlékezni rá. A pillanatban vagy, és ott a szíved, az elméd is.

Furcsa érzés, leírhatatlan, milyen, amikor a lezártnak tekintett múlt valamiképp belül újra magához hív, és ha csak egy percre is, de keserédes memoárokba ringat. Bár érteném, bár értenéd, mennyire gyötrő érzés szétszabdalni a közös fényképeket! Nem azért, mert még szeretlek, hanem mintha…saját magamat gyilkolnám másodszor is legbelül…Először, amikor elhagytál, másodszor pedig, igen most. Amikor az egykori mosolyom látom lelki szemeim előtt letörlődni, ahogy ujjaim játszi könnyedséggel, ám annál elfogultabb szívvel darabokra szakítják az egykor örökkének hitt érzelmek megfakult lenyomatait. Na jó…nem voltak fekete- fehér és ütött-kopott képek, de.…csak…halott színek tekintettek közönyös semmitmondással rám…

Nincsen én és te. A legborzasztóbb, hogy én nem vagyok. Téged nem sajnállak, ugyanakkor megértelek, hogy eddig tartott a közös út, a közös megpróbáltatások és örömök egyaránt.  Viszont én meghaltam, hogy ismét élhessek. Felmagasztal ez az érzés, s értem is, miért voltunk egymásért. Nem azért, hogy egy nap véget érjen… nem!…hanem hogy valami sokkal nagyobb kezdődhessen el, és mindketten a saját utunkra találjunk.

A jegyesem mindig azt mondja, nincs értelme onnantól kezdve a párkapcsolatnak, ha nem tudja a két fél emelni egymást, ha nem hisznek egymás álmaiban. Te lemondtál az enyémekről, én lemondtam rólad, és jól tettem, hogy már előbb feladtam, minthogy kimondtad volna: Nem szeretlek egy ideje, hogy legyen vége…

Előtte nap-nem titok- még visszaéltél a szeretetemmel, de lehet, hogy csak újra vágytad élni, ami örökre egymásban elveszett.

Ahogy peregnek az utolsó elfojtott könnyek, végleg elfogadom, hogy megtörtél, de ez kellett ahhoz, hogy legalább ráléphessek egy útra, amit az álmaim felé vezető útnak hiszek.

Halott színek. Semmitmondás. Közöny. Fényképekbe karcolt elveszett bizalom.

Ennyit értünk mi, ennyit értem én?…

Kiss Viktória