Belépek az ajtón, s szinte érzem a múló gyönyört. Te megint csak fekszel az ágyon, és suttogsz, sőt dúdolsz valamit…Ismerős dallamok csengenek a fülemben, és már tudom, itt a vége, általad szól az a dal, ami egykori románcunk idézi. Honnan tudom, hogy elmúlt? Az arcod letűnő varázsából, a kiégett szemeidből, és attól, ahogy érzem, megerőszakolod szinte a szavakat. A nehezen megvallott érzelmeket egyaránt, amelyeket irántam táplálsz…

Hogy vagy? -kérded. S én tudom, hogy a muszáj vitt rá erre a kérdésre. Átlagos nap, ilyesmi…-válaszolom. Legszívesebben Rád ordítanék, hogy mondd ki, miért kell így lennie, de Te ezen kérdésfelvetés után már nemcsak dúdolsz, énekelsz tovább. Egyre hangosabb kívül a zaj, belül pedig egyre inkább rám telepszik a megválaszolatlan csend. Örömmel elmondanám mi az álmom, bár tudom, nem hiszel benne. A lelkesedéstől hevítve mesélném el, hogyan vágyom elérni a céljaim, de tapasztaltam, hogy Téged úgysem érdekel…Úgysem érdekel, ahogy már a szerelmem se. Falakba ütközök, és a remény reménytelenséget sző, az ábránd pedig holmi ócska illúziót. Nem készpénzre vettem a boldogságot, magamat adtam neked, úgy, ahogy vagyok. Te nem díjazod, hogy megtettem érted mindent, hogy emeltelek akkor is, mikor zuhanni akartál. Kilométereket égettem fel miattad, miközben Te szép lassan, lépésenként meghátráltál tőlem. Talán megijesztett az elköteleződés tudata, a gondolat, hogyha mellettem döntesz, valaki ellen kell szembemenned. A szabadságot nemcsak ígértem, meg is adtam neked. Te azonban akkor sem hittél, mikor előtted nyitva állt az ajtó. Hiába löktelek volna át a küszöbön, akkor sem indultál volna el magadért s értem.

Énekelsz, én ordítok végül. Csattan a csók, de csukódik az ajtó, és poharak törnek szilánkokra. Elmentél. Elmész?…

Tudnod kell, akármilyen messze vagy, nem feledem, hogy valaha voltál….

Hogy valaha voltál, és álmaim törted szét.

Elbuktam, és felemeltem a falakat.

Miért hagytál veszni?…

Kiss Viktória