Néha elszomorodom. Néha nekem sincs erőm színesre festeni a szürkét. Néha csak úgy megállnék nem létezni.

Valóban igaz az a gondolat, hogy szükséges erősnek maradnod, mert senkire nem számíthatsz igazán. A magad harcaiban a magad helyén csak Te érted, mi mennyit ér, és mekkora súlya van a fegyvernek, amit a kezedben tartasz. Hogy helyes-e magadra szegezni azt, vagy letenni, és békében lehajtani esténként a fejed. Hogy érdemes-e álmodni, vagy jobb, ha belerezignálsz abba az életbe, amit lehet, hogy nem is neked kéne élned.

Olykor eszedbe jut, egykor mivé szerettél volna válni. Addig csak egyszerűen vagy, teszel, küzdesz, akarsz.

Végül elfelejted, feladod, más célokkal edzed a szíved. Valahol mélyen legbelül mégis ott a vágy, de elnyomod, mert elfáradsz, s a lefegyverkezés mellett döntesz. Hiába vagy céltudatos, előfordulhat, hogy Te is megtörsz, és már nem szeretnél mást, csakis kiszakadni abból, amiben vagy, azokkal, akik elfogadják azt is, ha ostobaságnak tűnik, amit gondolsz.

Az új, váratlan döntéseid sokszor nem is Téged ijesztenek meg, hanem azokat, akik hisznek benned. Pedig az álmok és a célok hol életre kelnek, hogy erejüket vesztve feladják a siker tudatát, a beteljesülés boldogságát. Azért, mert elkezdesz másra vágyni.

Ebben nincs semmi baj. Amit ma vágysz, holnap lehet érdektelenné válik. Sokszor azt kívánod titkon, bár értené valaki, milyen, amikor folyton csak harcolsz és adsz a világnak, de nem jár érte vissza semmi. Se ígéret, se biztatás, hogy „jó lesz, ez az, sikerül”, se arra a tudatra az esély, hogy megtérül. Se a remény…

Néha elszomorodom. Néha nekem sincs erőm színesre festeni a szürkét. Néha… csak úgy… megállnék nem létezni.

Kiss Viktória