Elkoptak az évek, elhalkult a hangod.

Homályos tükör fényéből idézem az arcod,

s imába rejtve akarom, hogy legyen az enyém,

Az idő, amit elloptál, és most visszakérném.

A szív mélységeiben ringatózik az élet.

Egy szikra, egy láng, egy dobbanás érzi a léted.

Mintha itt lennél. Torkomon akad a hűtlen szó.

Hevül a testem. A vágy így könnyen bizonyítható.

Ha csak a képzelet bábja is vagyok, szeretlek.

Időtlen térben folyton kutatlak, kereslek.

Elmúltak kósza pillanataink, de van még szerepem.

Közel-távol kísértesz, mindenkor itt vagy velem.

Az elme börtönéből kiált a gyorsan tűnő mámor.

Én nem tudok lemondani az igaznak vélt boldogságról.

Még ha könnyedén is dobtad félre az érzelmeket,

a lelkem szomjazva várta ezt a könyörtelen ítéletet.

Összekulcsoltam kezeim, és bíztam az igazságban,

viszont megtanultam, nem élhetek örökké rabságban.

Amikor búcsút nyög ez az álom, felsikolt a végzetem.

Kísértet lettél immár, de jó, hogy itt maradsz nekem.

(A Közel s távol című művem bekerült az Irodalmi Rádió által meghirdetett Bálint-napi szerelmes antológiába) 🙂