Nem tudsz azzal mit kezdeni, hogy kívül felszínesség uralja a világot.

Kegyetlen felismerés lesz, amikor rádöbbensz arra, hogy valóban…NE kívül keresd a boldogságot.

Lesz ugyanis, amikor magad maradsz, és neked kell gondoskodnod a saját lelki békédről. Nem adhatja azt neked senki más… Előfordul majd, hogy emberek jönnek, mennek, megállás nélkül, gondtalan félredobva Téged is, s hirtelen megzuhansz ott legbelül. Összetörsz az elképzeléseiddel együtt, elveszik a bizalom, amit másnak féltve őriztél, emlékek, amikhez ragaszkodtál.

Tudnod kell, hogy nem vagy egyedül.

Akárhányszor kisétálnak az életedből, jön valami, vagy valaki, aki újra értelmet ad a mindennapoknak. Az is megtörténhet, hogy magadért fogsz küzdeni, és ettől ráébredsz a saját erődre.

A bukásra mindig készülni kell, de az nevel naggyá minket.

Ugyanakkor a nyereség, hogy nem tudsz megtörni, hogy mindig talpra állsz, eszméletlen kisugárzást ad neked, s bár nem fogod elfelejteni az üres napokat, a keserűséget, ami sokszor meggyötörte az arcod, mégis elhiszed, hogy meg tudod folyton csinálni, hogy végtelen lehetőségeket tudsz teremteni magadnak. Nem a világtól várod a megváltást, a kulcs a Te kezedben van.

Sokszor tapasztaltam, hogy vannak emberek, akik másoktól teszik függővé az életük. Számtalanszor keresnek dolgokat, ideákat, vágyakat, amikből táplálkozva beképzelik maguknak, hogy többre lesznek hivatottak. Aztán beköszön az elképzelés, a hőn áhított „netovább”, és ez ugyanúgy nem motiválja őket, ugyanúgy a komfortzónán belül maradnak. Langyos vízben evickélve becsapják magukat és a környezetüket is, amikor azonban felébrednek, fájó lesz szembesülni azzal, hogy elrohant az életük, hogy elfelejtettek élni… Nem az fogja elsősorban kínozni őket, hogy másokat hagytak veszni, olyan embereket, akik a tűzbe mentek volna értük, hanem hogy megfosztották magukat a pillanat, a napok, az évek varázsától, hogy azok tartalmatlanok voltak, rohanósak, kapkodósak, és nem volt bennük felemelkedés, nyugalom…

Olyan világban élünk, ahol a saját árnyékainkba kuckózva eltaszítunk magunktól másokat, és többet ér a virtuális tér lájkszáma, mint a valós emberi kapcsolatok tiszta értéke. Emberek, akik szelfiznek megállás nélkül, hogy visszajelzést kapva érezzék magukat valakinek.

Az igazi valóság mágikus, az igazi valóság lényegében zajlik, az igazi valóság emberi szívek által teremtett és őrzött percek végtelen ereje. A legcsodálatosabb érzés, hogy nyomot hagyunk másokban, és ők is nyomot hagynak bennünk. Ezt pedig csak a valódi teremtés képes megadni.

Ne szomorkodj kérlek, ha nulláról kell építkezni, mert a megszokott arcok csalódást okoznak! Olyanok, amilyenek, neked kutya kötelességed tovább menni, hiszen ahhoz, hogy emelkedj, el szükséges hagyni azt a már elavult, semmitmondó, bizonyos régit.   Régi életet, mérgező gondolatokat, hamis képzeteket, elkopott fényképeket, egy berögzült, monoton életet.

…Tiszaeszlárról írom ezeket a sorokat. Itt az élet egyszerű, innen a távolból könnyebb elengedni a régit, és egy új értelmet adni annak, ami volt, azért, hogy születhessen egy magasabb szintű, nemesebb, jobb, hozzám méltóbb élet.

Visszatérek szülőhazámba is, hiszen állandóan mozgásban vagyok. Mindezek ellenére, hogy a szívem tudja honnan indult, azt sem felejti el, hogy hová akar jutni. Legyek akárhol, akárkivel, most már tudom, a ma, a holnap értem szól. Értem szól, és nem kell másnak megfelelnem.

A lehetőség megint adott, hogy felépítsek új álmokat, hogy megteremtsem újra az életet…

Kiss Viktória