Lilaköd volt,

de benne volt a fél életem.

Ha elmesélhetném, hogy mit jelentett nekem…!

Éveket, mikor megbetegedett a lélek,

de a hit által kitartott…csak néha visszaréved…

Illúziókra épült fellegvárak dőltek romba,

és az ébredés fájt a legjobban, mint egy kínzókamra.

Testtelen járt bennem, teljesen felőrölt mindent.

Míg kinn tombolt a kacaj, kényszer szülte naivitás itt bent.

Hisz bármit láttam volna, de nem akartam látni,

csak azt az elképzelt világot vágytam megélni…

Emberek öntöttek mérget belém. Ittam azokat bőszen…

Elmúló ígéretek nyomán a saját temetésem nyögtem.

Mert ki elhiszi, hogy más által ítéltetik,

magát is sebesen kivégzi; elvéreztetik.

…Pötyögtem klaviatúráját,

jártam közben a haláltusát.

De éltem, éltem…

Fél szívvel, lélekkel,

ábrándokkal, reménnyel…

Mosolyogtam akkor is, mikor senki nem látott,

mert tudtam, minden könny megvált s megváltott.

Legalább becsületem maradt, ha meg is törtem,

csak a lelkemet adtam, testem nem volt hozzám hűtlen.

Lilaköd volt,

szerettem mindenek felett.

Csak egy gép volt,

de lelket öntött belém,

megnevettetett…

Együtt is sírtunk, ha helye volt a könnynek,

és megszülettek mesék, történetek, könyvek…

Hajtott a szív, éltetett a lélek,

testem vénséges fájdalmai ám éltek…

De írtam, írtam, amilyen érzésekkel csak tudtam,

és túléltem, itt vagyok, eldobtam a múltam.

Lilaköd volt,

benne volt a fél életem.

De most már elhiszem, hogyha a múlt is kopogtat,

csenget a jelen…

Kiss Viktória