Mindnyájan szeretnénk hinni, hogy életünk a szürke hétköznapoknál, a szükséges rossz dolgoknál, a szenvedésnél, a nyomorúságnál, a szomorúságnál és a betegségnél valami többről szól.  Vagyunk, kik tudjuk, hogy egy végtelen utazás részesei vagyunk, s hogy akármilyen keserves és hullámvölgyes olykor sorsunk, többre sarkall minket az isteni gondviselés. Nincs olyan élet, amely rendeltetés nélkül múlna el; célokkal születtünk le a földre. De a fény ma azokért világítson, akik levetették evilági ruháik, elbúcsúztak a végzetes lentől a végtelen fent felé, és onnan figyelnek ránk. Hulló könnyeink ma csendbe burkolt örömök dallamát járja, hiszen eltávozott szeretteink megidézése újra közelebb visz minket a meghitt és meleg pillanatokhoz, amiket egykor, együtt éltünk át. S ha kétségbe vonjuk a létünk értelmét, csak gondoljunk arra, hogy voltak, akik életüket adták azért, hogy a mennyek országából tekintve ránk, örök hitünk legyen a múlandóság felett. Példát mutattak nekünk, hogy életük munkássága bár a földi halállal véget ért, egy új kezdet lendületével képesek voltak egy nagyszerű, ám ismeretlen világba utazni, Isten hívó szava által.

Amíg vágyak, célok, álmok hajkurászásától vagyunk indíttatva, soha nem élhetjük át teljes odaadással a tiszta lényegiséget. Akár egy első csók, ami izgatottan érinti össze két szerelmes puha ajkait, oly finoman, könnyedén és érzékien szállhatnánk felfelé, ha csukott szemmel is hinnénk, hogy amit nem látunk, az is láthatóvá válik egy nap. Nem gondolnánk bele abba, hogy vége lehet, egyszerűen csak élnénk, s úgy hagynánk nyomot, hogy közben nem tudunk róla; de érezzük és beleremegünk. Libabőrösek leszünk, mielőtt felszállni készülő lelkünk kilehelnénk, és leperegne minden, ami ott belül fűtött minket, vagy az a sok „mi lett volna, ha?” …

A lényeg, hogy azok legyünk, akik szívből merünk lenni, és hogy a legsötétebb órákban se gyásztáncot járjunk, hanem tekintsünk MINDIG A FÉNY FELÉ…

Minden okkal történt, s a nem döntés is döntés volt. Minden bukás, fájdalom, seb, elszalasztott lehetőség formál minket, és csak az mehet halni, aki életét adta azért, hogy tartalmasan, szeretve és másokat emelve éljen.

Csak a jók mennek el…

A szív törékeny kincs, jobb nem sebet ejteni a jóságán, de ha már megtörtént, tegyük jóvá, élesszük újjá azt a parányi, lüktető, de érzelmekkel teli heves szívet!

Ne hagyjuk, hogy el akarjon menni a lélek, hogy megfossza magát a boldogság tudatától, és attól, hogy valaha még csodákat élhet át ebben a világban is…hogy halk, segélykérő szava társra lelhet másban, s visszhangot a szeretet, nem a magány ver.

Szeressünk, akkor is, mikor lehullnak az utolsó könnyek, mikor hirtelen elalszik a fény.

A világosság gyermekeiként értve hallgassunk, hogy minket is értve hallgassanak meg, mert van, hogy a csend a legnagyobb szó, amit egy ember adhat. Így van ez szeretteink sírjánál állva is, a mécsesek világosságába rejtett testünk árnyaival, de szívünk szeretetével megemlékezve. Hallgassuk, mit üzennek, figyeljük a jeleket… A túlvilág ereje emberi ésszel fel nem fogható csodákat teremthet, ha szívünk nyitott rá, s ujjongó lelkülettel hisszük, hogy onnan fentről egy égi jel  köszön Ránk…

Hagyjuk megtörténni a csendet, hadd nyomja azt a kimondatlan szavak súlya!

Addig, amíg meg tudunk magunknak bocsátani, s nem a fájdalom arcát mutatni, hanem örömteli lélekkel bízni, hogy minden úgy alakul, ahogy alakulnia kell, hogy minden úgy van jól, ahogy van, s hogy az égiektől áldva és védve vagyunk egy egész világnyi létünkön át.

Kiss Viktória