Nem az élet nehéz, hanem a harc önmagunkkal szemben. Amint utat engedünk a kétségeknek, elvesztjük a csatát, feladjuk a hitünk. Pedig a hívő lélek a motorja a létezésnek, aminek mi más értelme lenne, mint önmagunk megvalósítani, és életbe léptetni az álmaink. Még akkor is, mikor pillanatnyilag rommá töri emlékeink az élet, még annak ellenére is, mikor eltörik bennünk egy darab.

Áldott kapcsolatokra vágyunk, miközben belül a magány nyalogatja rejtőzködő sebeink, és úgy akarunk kapni, hogy közben magunknak sem tudunk adni. Örömet, sikert, elfogadást, boldogságot, egyszerűen csak a mostot és a jelent.

Fontos a hit, az önelfogadás, a folytonos győzelemre való törekvés Önmagunkkal szemben, hogy ne hagyjuk a mélyben szenderegni a célt, élettelenségre ítélni a titkos vágyat, és elaltatni a szívben duruzsoló parányi kis álmot. Higgyük el, hogy a szívhang csak a jóra hív, és akármilyen küzdelmesek a mindennapjaink, valahol legbelül tudjuk, hogy mi a helyes…

Elég a csend, a lélek bensőséges imája, egy tüzes fohász és Isten ránk tekint.

A kételyek börtönébe zárva azonban hajlamosak vagyunk kompenzálni, elnyomni azt, ami valódi fájdalmunk. Nem halljuk meg sem a szív hangját, sem Istent. Kizárólag csak vágyakozunk, nem élünk, lebegünk agyon gyötört tudatunk homályában, s így felejtjük el, hogy van, ami élni tanít, remélni, hinni, az pedig a szív dobbanásába rejtett igaz, tiszta, őszinte üzenet.

Kiss Viktória

2020.10.24.