Álltam a téren és vártam Rád.

Összekulcsolt kezek, halk imák…

Ahogy megigéztél, elhittem.

Minden fohászom Hozzád intéztem.

Most sodródik az életem.

Itt állok némán, és meztelen.

Gátlásokat nem ismerve álmodom.

Hideg rázza testem, átgondolom,

hogy ki vagyok, s mennyi időm van még,

hogy már nem is élnék, ha nem álmodhatnék.

Rólad, ki folyton csak képként pereg,

elmosódott illúziók, repüljetek, menjetek!

Állok előtted, és ölelem,

az üres pillanatot. Megfojt, de türelem.

Titkos érzelem feszíti mellkasom szét,

szívem úgy kóstolja, mint más hűs borok ízét.

Fenyőillatú a tél, lassan beköszön,

múlik az ősz, lelkem csendes fényözön…

Hiszen ragyog, ha van kiért,

énekel, ha van miért.

Elmúlásig pattan a perc, egy pillanat tán, s jössz.

De nem teszel a raboddá, a hiány rögtönöz.

Nézek bambán, miközben könnyem potyog,

és nem értem, más hogy lehet oly könnyen boldog.

Csak ily gyors halál lehet könnyedén kegyelmes,

nem gyötör, ahogy elfogadom, szeretni nem érdemes.

Kiss Viktória