Néha nem tudjuk, hogy miért létezünk.

Egyszer a mélységben, aztán felemelkedünk.

Emberek keresztezik az utunkat,

célok edzik a sorsunkat,

de nem ér szemernyit sem a lét,

ha csak tátongó űrben pulzáló kép.

Néha nem tudjuk, hogy kik vagyunk,

s rabigába taszítva harcolunk.

Hazánk nem lelve vándorlunk,

sorsunk nem ismerve álmodunk,

majd várjuk, hogy összeérnek életek,

és az idő igazol, hogy a szív nem tévedett.

Néha nem megy, néha nem jön,

néha elképzelhetetlen az öröm.

Bár tudnánk, hogy valaki szeret,

éreznénk, ahogy halk imánk vezet,

kívánva, hogy megízleljük az igazat.

Hogy nyomot hagyunk, hogy lelkünk szabad.

Néha nem tudjuk, hogy miért létezünk.

Egyszer a mélységben, aztán felemelkedünk.

Hazánk nem lelve vándorlunk,

sorsunk nem ismerve álmodunk,

kívánva, hogy megízleljük az igazat.

Hogy nyomot hagyunk, hogy lelkünk szabad.

Kiss Viktória