Nem ígérek semmit. Jövök, ha hívsz.  Nem várok viszonzást, csak adok, hogy életet leheljek Beléd, és szándékosan nem sírok előtted, ha bántasz. Inkább csak egy csendes éjszakán, mikor fogalmad sincs róla, mennyire nyomaszt, hogy erőmön felül adva sem vagyok elég jó Neked.  Mégis várom, hogy szólj. Nyitott könyv maradok Előtted. S mikor ébredésbe torkollt vágy fogan, már nem futok Utánad, csak elképzelem, hogy szeretve élsz és szeretve vagy.  Jó nagyon úgy elfogadni a mindennapokat, hogy nem várok viszonzást. Bár mindig keresem az alkalmat, hogy a vágyé legyek, titkon is, ordítva is, annak ellenére is, hogy néha zuhanok tőle.

Most kizárom a világot, csak előre nézek, csak Téged látlak. Mintha valamiféle halk szófoszlány vagy kósza illat betöltené a teret, ám nincs időm, hogy igazán megérezzem, átéljem és utána nyúljak. Pedig nem akarom, hogy semmisé váljon, ellenben azokkal az évekkel, mikor hittem azokban, akikben nem kellett volna.

Te más vagy. Okozhatsz bármiféle fájdalmat, komoly szenvedést, nem hátrálok tőle. Zsigerből jön, hogy idilli a kép, és nem szeretném semmisé tenni. Szemeid tükrében visszacseng az emlék, és nem hátra, előre vetíti a filmünk. Jól lehet, törékeny vagyok, azt is elhiszem, hogy nehéz zabolátlan lelkem meleg karjaidba zárni, de a Tied vagyok, és tisztában vagyok vele, hogy minden percben találkozunk. Önmagamba térek vissza, ha Rád gondolok, és oly ostobán, naivan, de lelkesen nevetek fel, ha tudom, hogy a közös pillanatok törtrésze alatt valahogy a raboddá tudsz tenni, valahogy…hatást vagy képes könnyedén a lényemre gyakorolni. Szerelmünk időtlen, és vágyaink valóban, összefonódva zsugorítják az időt, a teret. Nincs képzelet. Valóság van, ami határtalan. Többé nem félek, többé nem ígérek, többé nem futamodom meg, de illúziókba sem rángatom magam. Büszkén fejet hajtok a múlt fölött, és kitárt szívvel fogékonnyá válok az új befogadására. Hagyom menni, amit engedni kell, eleresztve a szélnek, és fogadom, ami az életem része vágyik lenni. Az arcod, a hangod, az illatod…egyszerűen becserkész, még akkor is, ha kilépsz az életemből, azonban remélem, Te az elmúlásban is örökre megmaradsz. Végtelent írunk az elsírt téboly helyett, és már rég tudjuk, kik azok, akik maradhatnak az életünkben, kikkel játszunk egy csapatban, és kiknek szükséges menni. Ha ketten is maradunk, ha minden omolni is látszik, a Te kezed ereje felemel engem, és mikor hideg az éjszaka, puha mellkasod bársonyos bőrén álomba sodrom magam, mint aki nem ismeri a valóság határait, csak egy másik világ mélységes és varázslatos mítoszát. Legendák, elveszett történetek völgyében járok, viszont amikor az ébredő vágy fogan, Te fekszel mellettem, és ez minden illuzionált világnál többet ér. Te más vagy, mint akik eddig. Te máshogy látsz, Te a dolgok mögé akarsz látni, Te felemelsz engem, és különben is, Te nem az vagy, aki fájdalmas könnyeket is csalna az arcomra. Döntöttünk, hogy leszülethessünk és megtaláljuk egymást. Mégis várom, hogy szólj. Hogy lehet, ha egy élmény, egy közös álom a pillanat? Talán elfelejtettem felébredni és a valóság összefolyik a tudatalatti világgal? Ki vagy, kik vagyunk valójában? Melyik út a valós? Melyiket csak képzelem? És ha egyértelmű a válasz, miért hagyom újra mély álomba szenderedni magam? Talán, hogy ne lássam, ahogy kicsekkolsz. Inkább válasszam a béke útját, a harmónia ösvényét, ahol be-és nem ki akarnak lépni az életemből. Ahol a bánat örömre fordul és testet ölt az Igaz Szerelem. Ott pedig nem számít, mennyire vagyok törékeny, mert akármilyen valós is, nem csak magáért szeret, inkább tanít és szárnyakat ad, hogy biztonságban érezzem magam óvó karjai között. Ez a különbség köztetek. A képzelet olykor vakvágányra vezet, de a valóság, ha álom, tényleg egy nagy, mesebeli utazás. Minden téren az.

Az arcod, a hangod, az illatod…egyszerűen becserkész, még akkor is, ha kilépsz az életemből, azonban remélem, Te az elmúlásban is örökre megmaradsz. Végtelent írunk az elsírt téboly helyett, és már rég tudjuk, kik azok, akik maradhatnak az életünkben, kikkel játszunk egy csapatban, és kiknek szükséges menni. Ha ketten is maradunk, ha minden omolni is látszik, a Te kezed ereje felemel engem, és mikor hideg az éjszaka, puha mellkasod bársonyos bőrén álomba sodrom magam, mint aki nem ismeri a valóság határait, csak egy másik világ mélységes és varázslatos mítoszát.

Kiss Viktória

202.09.09.