Emlékekből táplálkozunk. S ha az olykor mostoha idő el is fakítja azokat, a szívünkbe rögzülve élnek tovább.

Én már csak emelni akarok, jelent írni ott is, ahol a múlt sóvárog a hamis újrakezdésre. Felülírni, szeretettel átitatni a létet, elérni a végtelent. Mennyi búcsú, sok-sok könny, és mi nem vettük észre, ami igazán szép és gyönyörteljes volt. Miért? Mert nagy dolgokat vártunk, közben az élet apró csodái rejtik a várt boldogságot. Nem titkolom, nyomot hagyni is felemelő érzés. A tudat, ami visszaköszön, hogy ott sem felejtettek el, ahol évek távlatából már elszaladt, elszökött az idő. Az igazi élet nem az, amikor sikeres vagy, hanem amikor hiányzol valakinek, valahonnan. Így tudod, hogy nem volt hiába, sem az érintés, sem a szó, sem az együtt eltöltött pillanat. Ezáltal minden értelmet nyer, és jön az édes felismerés, szeretnek akkor is, mikor nincs tudomásom róla. Nagyon hiányozz onnan, ahonnan elmentél…ez a valódi titok. Ezt a titkot pedig úgy varázsolhatod, szülheted a világra, ha benne vagy a pillanatban, ha megtanulsz szabadon, önfeledten, a kudarcok ellenére reményekkel telve élni. Érezd, ahogy megéri minden eltékozoltnak tűnő perc, minden elveszettnek hitt csoda!

Érezd és tudd, hogy mindig fontos vagy és fontos is voltál, és hogy minden okkal, a javadat szolgálva segített neked azzá lenni, aki most vagy, aki lenni vagy hivatott!

Kiss Viktória