Mostanában egyre gyakrabban elhangzik tőlem, hogy eleinte abba a tudatba ringattam magam, miszerint a tudatosodás útján már csak feljebb van, de aki egyszer megvilágosul, annak nehezebb is lesz szintet lépni, mert erősebb megmérettetései lesznek.

És erre figyelmeztetett egy számomra hiteles tanító is…

Az utóbbi időszakban bedarált legbelül valami hatalmasabbnak ható erő nálam, és megbetegítettem megint magamat.

Új megmérettetések, új emberi kapcsolatok, újabb idegen gondolatok és érzések, amiket valószínű pont, hogy ezek az ismeretlen terepek hoztak magukkal. Nem tudtam kezelni őket, így a ráfeszülés útját választottam, mintha az életem múlna minden egyes lépésemen.

Elfelejtettem „játszani”, hogy könnyűek és teresek lehessenek a mindennapjaim. Megmásítottam magamat, és ennélfogva mintha nem is én lennék, aki alapban vagyok, és aki lenni szeretnék. A következetesség eltűnt belőlem, talán a felelősségvállalás is, és ami a legrosszabb, magamat temettem el. Nyíltak ajtók, de becsuktam őket. Becsuktam, mert nem hittem el, hogy kész vagyok rá, hogy belépjek rajtuk. Egyet azonban ebből megtanultam: minden adott, hogy lehetőségeim legyenek, a kérdés innentől kezdve csak az, hogy ÉN hány százalékot teszek bele igazán az életembe, és mennyi az a százalékszám, ami csak vágy és szavak…

Nehéz volt beismerni, amit most leírok…Kevés energiabefektetés, tömérdeknyi vágy, ezért nem értem el, amit kitűztem magam elé oly régóta, célul. Próbálkoztam, de nem törekedtem. Lépdeltem, de nem léptem. Mentem előre, de ha leálltam, inkább visszafele néztem, mintsem, hogy folytassam az utam.

Ennek vége kell, hogy legyen. Amíg ugyanúgy cselekszem és ugyanaz a nézőpont, addig nem várhatok változást. Mély levegő, és akármilyen nehéz, TÖREKSZEM, és nem csak próbálom. Lépek, és nem csak lépdelek. Haladok, és csakis előre!

Itt az idő, hogy a víziót ne csak színtiszta vágy fesse az életem vásznára, hanem keretbe foglalják a tettek!

Itt az idő, hogy mindaz, amit útravalóul kaptam számomra szeretett emberektől, de akár idegenektől is, plusz a megannyi tapasztalat útján szerzett felismerés, mind-mind valóságot öltsön!

Unom a szomorkodást, azt, hogy saját magam döntöm folyton nyomorba, betegségbe, nehézségekbe. Hogy mindig azon vagyok, mi a rossz, és mit nem lehet és miért.

Hálás kellene, hogy legyek.

Ma például eszembe jutott valahogy a reggeli merengésnél ismét, hogy egykor mennyit nélkülöztem, és most adott minden szintet lépni. Tudom, hogy el szükséges engedni a múltat, hogy lehessen jövőm, és ebbe már nem fér bele a gondolat se, hogy de nehéz volt. Az érzés számít, hogy megcsináltam, és meg is szeretném újra és újra csinálni!

A mottóm, az igazi, valódi, amit én alkottam, az mindig az is marad, ami: Csak azok a dolgok tesznek szabaddá, amiket Te teremtesz. Ugyanakkor azt is megtanultam, hogy nem az a fontos, hogy tökéletes legyek. Elég, ha valódi…

2024.06.14.

Borítókép: ChatGPT