Letűnt a múltam, és idegen lett a számomra.

Olyan, mintha kicseréltek volna, és nem az lennék, akinek lennem kéne, pont azért, mert megtapasztaltam, amit. Mintha kívül lennék a saját egykori életemen, és valóban, kívül is vagyok. Túlnőttem azt.

Egyrészt örülök, hogy nem ott vagyok, ahol voltam, másrészt hiányoznak bizonyos vonásaim, amiktől akkor – legalábbis akkor- gazdagnak éreztem magam és színesnek. Bár abban az időben is már belül elkezdtem érezni a számomra jó irányt, nem léptem, nem cselekedtem, most pedig bánom az időt, hogy másképp töltöttem el.

Igazából nem is kéne bánni, mert akkor másféle tudásra volt szükségem, nem arra, amit én elterveztem konkrétan magamnak. Amúgy is mindig tanulunk valamit, csak van, amikor magából az életben szerzett tudásból kell vizsgáznunk, és van, hogy az iskola intézményesített rendszeréből adódóan szükséges készségszinten megmérettetni.

Úgy érzem, hogy az új célok feledtették velem a múltam, és folyton homályba is lökik azt, hiszen nincs idő kattogni, mert végre a cselekvés ideje van. Tudom, hogy jelenleg túlságosan is arra fókuszálom magam, hogy „csak” tegyem a dolgom, ezzel bezárva azon kevés emberek előtt az ajtót, akik olykor megállítanának pihenni, segítenének lefékezni a száguldó rohamban.

Versenyt futok igen az idővel, hiszen valahol kompenzálok. Kompenzálom az eltékozoltnak vélt (de csak vélt) időt, pedig a tanulásba menekülni hajszolt erővel nem lehet a cél, de maga az út sem. Fontos, hogy lépésről lépésre bejárjam az önismeret ösvényét, felderítve a saját lelki világom, és levonva az egyes állomásokból a fejlődésemet szolgáló következtetéseket.

Most zavar az, hogy nem érzem magam a helyemen, és hogy több idő, mire felépíthetem a saját benső indíttatásom által elképzelt jövőm. Valóban, türelmetlen vagyok.

Mégis hinnem szükséges, hogy a sokféle zsigerből jövő nem megacélosítja a zsigerből jövő igeneket.

Ahogy egyre inkább magamon kívül vagyok, hátrahagyva, ami egykor voltam, de már nem lennék, úgy tisztul a kép, izzik a hit, hogy most már bármiféle megaláztatást és külső negatív ítélkezést vállalok, azért, hogy látva a nagyobb összképet megvalósítsam, amire szívemből rendeltettem. Persze lesz, hogy nem minden úgy alakul, ahogy azt én legyártom előre saját forgatókönyvek szerint, ilyenkor viszont tudatosítanom kell magamban, hogy a látszólagos kudarc ellenére is egy feljebbvaló erő működik a javamra, a javamért.

Ahhoz képest, hogy nem találtam szavakat az érzéseimre napokig, most ezen sorok által megfoghatóvá, kitapinthatóvá válik nekem az érzés, ami egy hete kb. bennem dominál. Feladni a komfortzónát egy jobbnak ígérkező lehetőség miatt, majd feleszmélni, hogy nem is a lehetőségekben van a potenciál, hanem bennem, abban az irányban, amit a szívem diktál(na).

Még nem értem, miért tűnik úgy, hogy távol a cél, miközben pont, hogy egyre közelebb érzem. Talán a már említett zsigeri nemek alapvetően erős érzést generálnak bennem a tisztább igenekre.

Felnőtt és tudatos fejjel már nem engedhetem meg magamnak azt a féle lezserséget, hogy van idő, és ráérek össze-vissza csapongani; ez az időszak kell, hogy legyen az a vízválasztó vonal, aminél csak eltökélten előre van, és se nem hátra, se semmiféle vakvágányra nincs kitérés. Előfordulhat még így is, hogy valami célnak ígérkező lehetőség, vagy nagyon erősnek vélt, domináló készség csak eszköze lesz egy nagyobb teremtésnek, de annak fejében, hogy előttem a zsigeri, tiszta vízió, nem lesz akkora az eltérés, könnyebb finomítani. A kérdés csak az, hogy szeretném-e saját önmagam felelősségteljes, valamint következetes útbaigazítását, ha befelé fordulva be-és felismerem, hogy megint rossz irányba megyek.

Hűnek lenni magamhoz. Talán ez a priorcél. Ebbe pedig nem fér bele az, hogy kifelé, mások véleményére, ítéletére alapozzak.

Bolondnak nézhet a világ; egy a fő: hittel látni tágabb perspektívából a történéseket. Néha megéri feladni a roskadozó régit, hogy aztán félresöpörve annak a romjait tiszta, biztos alapot rakhassak le.

Én így érzem. Én ezt gondolom. Én megtenném, hogy valami merőben és merészen új világ köszönhessen be az életembe.