Sok év eltelik, mégis hirtelen jön a felismerés, hogy egy új életben vagy benne, és hogy visz magával a változás.

Körülöttem szinte mindenki lemorzsolódott a múltból. Eleinte bántott, és bizonyos emberek esetében még néha most is fáj, de megtanulom lassan, hogy ez is értem van, mert az égiek nem szeretnének mellém hamis személyeket rendelni, olyanokat, akik kétkedők, károgók, álomrablók…

Ahhoz, hogy magasabbra törj, el szükséges ismerned, hogy a saját utadra érdemes fókuszálni, a saját tépett szárnyaid kell meggyógyítani és újra alkalmassá tenni a szárnyalásra. Annyi keserű év alatt én is elfelejtettem, hogy többre vagyok hivatott, minthogy a szeretteimhez és a régi barátaimhoz hasonlóan vegetáljam az életet. Mindig bántottam magam, ha elhagytak, kicsúfoltak, megaláztak. Most már törekszem csak azért is előre haladni, mert úgy fogom fel, hogy a bántások, és a néhai túl nagy csend is visszajelzés arról, hogy – bármilyen hihetetlen is – jó úton haladok.

Tudom, hogy amit teszek, az apró lépések sorozata csupán, olyannyira, hogy számtalanszor ostorozom is magam miatta. Gyakran elkap a türelmetlenség, hogy nincs eredménye a mindennapjaimnak, hogy csak telnek a napok, pedig közben úgy épülnek be az életembe láthatatlannak tűnő kapcsolatok és események, mintha tényleg meg sem történnének.

Bízom benne, tényleg, hogy csodák várnak rám, és hogy a régi fájdalmakat idővel felülírja a jelenben lévő tudatos jelenlét, a céljaimra való hangolódás, és a rám váró új, minőségi kapcsolatok. Talán azért sem kapom meg még őket, mert a múltam még nem engedtem el teljesen, energia van abban, hogy visszajárjak oda. Ha azt az energiát azonban a mostba fektetem bele, a jelen is nagyobbat tud teremteni, hiszem.

Előfordul, hogy hazátlannak érezzük magunkat, magányos embernek, akit senki nem ért, senki nem keres, senki nem érdeklődik iránta, azonban inkább ezt a periódust (mert ez csak egy átmeneti időszak) tekintsük olyan időintervallumnak, amikor még mindig jobb egyedül megérni a csodákra, mint hazug és kétszínű emberekkel zsákutcába rohanni.

A legnagyobb történéseket valóban nagy csend előzi meg, az elengedésből való fájdalmak pedig meg fognak térülni az életutunkon, ugyanis amikor a legjobban fáj, akkor kezd valami újabb érzés megszületni. Az az érzés, ami a keserűség ellenére élni törekszik, szembe menve mindazzal, ami egykor nem szolgálta.

Az igazi megváltás abban rejlik, hogy képes vagy elengedni azt is, amihez túlságosan ragaszkodsz, hiszen tudod, a múltadból ered, és hosszú távon nem vezet ahhoz a célhoz, amit megterveztél magadnak.

Néha csak pár idegen átutazó lesz az angyalod, mint égi jel, mint megerősítő tudat, hogy továbbra is csak haladj következetesen önmagad adva, hiszen mindened meg van ahhoz, hogy valóra váltsd az álmaidat.

„Addig álmodj, amíg arra ébredsz, hogy megvalósult.”

Ez az egyik kis post-it, ami a motivációs falamon áll. Egyelőre csak elvétve szoktam ránézni, mert még gyenge vagyok én is elhinni, hogy megtörténhet, testet ölthet, az enyém lehet az a fő cél, amit több mint egy évtized óta tervezek elérni.

Hálás vagyok azoknak az embereknek, akik érzik, mi rejlik a soraim mögött, és mindenféle rosszindulattól mentesen támogatnak az utamon, nem azt szajkózva, hogy nem fogom elérni, hanem hogy igen is, még akkor is, ha én ehhez gyenge vagyok hinni.

Okkal kapott álmoktól vezérelve haladok tovább az ösvényen, amiről úgy érzem, az én részemre van fenntartva, hogy jól kitapossam és meghaladjam. Mindeközben egyre jobban hiszem, hogy a múltam gyökerestől való kitépése a szívemből és az életemből váratlan, valamint csodával határos történéseket vonz az életembe.