Annyi minden kavarog a fejemben, hogy az írással sem tudok jelenleg összhangba kerülni. Ráadásul folytonos dilemmában élek, hogy érdemes-e folytatni, vagy egyszerűen csak (ha nem is végleg) de egy időre álljak le vele. Az biztos, hogy antológiákba már nem fogok pályázni, mert kihoztam belőle, amit lehet. Már nagyobb, már másabb utakra szeretnék törni.

Sokan mondják, hogy nehéz pályát választottam, nem egyszerű kitörni innen. Néha én is így gondolom, aztán ráébredek, kit érdekel, ki mit gondol, a lényeg, hogy én mit gondolok arról, amit véghez szeretnék vinni. Igen, néha jobb lenne beállni a sorba, és inkább a nyugalmat, valamint a biztonságos megélhetést keresni, mint folyton lázadni, és keresni az utamat.

Manapság elítélendő, ha az ember csapong, talán mindig is az volt. De mi van akkor, ha ez a csapongás nem szándékos, szimplán inkább tévelygésnek mondható az akaratomon kívül esve? Számtalanszor gyötör bűntudat, hogy lehetőséget kapok a normális életre, de ehelyett a nehézségek mellett döntök.

Nem álmodnunk kell az életet, hanem élni az álmainkat. Nem szabad csak álmodozni, s várni a sült galambot, hogy majd berepül az ablakon (ahogy édesapám mondaná). Fontos, hogy hittel, félelmeinket leküzdve haladjunk az úton, s ne legyen az, hogy megfosztjuk magunkat szabad választásainktól, valamiféle külső hatástól függővé téve az életünket.

Sajnos elfáradtam, túl sokat foglalkoztam az elmúlt egy évben az írással. Most szeretnék csendben elvonulva önképzést folytatni, hogy később megint legyen miből erőt, ihletet, muníciót meríteni.

Talán megtalálom a helyem, s lehet, ennek az lesz az ára, hogy megtanulok a valóságban élni, minden képzeletet, álmot feladva, új célokat tűzve ki magam elé. Olyasfajta célokat, amik adnak biztos megélhetést, és nem kell attól rettegni, mit eszem holnap. Beleuntam a nélkülözésbe, abba, hogy legtöbbször megint gyáva vagyok.

Bekorlátozom saját magam, és ezért kevesebbre vagyok képes, mint amire el vagyok hívva. Elméletben minden zsigerből megy, a gyakorlatban szinte semmi.

Ettől is fáradtam el, ettől is szerelek le egy időre. Szükségem van ismét elcsendesedni, hogy aztán megint ereje legyek nemcsak a magam teremtésének, hanem más szolgálatának is.

„Ha meg tudtad álmodni, meg is tudod tenni”. Állandóan ez az idézet tart fogva, s ösztökél, hogy akkor is sikerül kitörni innen, ahol most vagyok, hogy nem kell többé vegetálni, mert képes vagyok bőségben élni, ha hagyom, ha teszek érte, hogy áramoljon.

Ha el is tűnök egy időre (ami még nem biztos), akkor sem engedhetem el az álmaim. Tudom, hogy sok a dilemma, az önmagammal lefolytatott keserédes monológ, de különben is, mindnyájan hordozunk sebeket.

Esélyt tudunk nekik adni, hogy beforrjanak? El tudunk csendesedni, hogy lássuk, mi az irány, mi a valódi cél?

A csend felismeréseket ad, s a csend amúgy is, maga az üzenet.